Megnyitó beszédében Feledy Balázs művészeti író elárulta: Jakobi Annát nagyon régóta figyeli, majdnem húsz éve, 2003-ban nyitotta meg először kiállítását szülővárosában, Tatabányán. Ennyi idő után az ember le tudja mérni, figyelemmel tudja kísérni, hogy a festő milyen utat járt be. Képes-e a fejlődésre, a folyamatos önvizsgálatra, önmeghaladásra? A mindig előrelépésre? Sajnos a kortárs művészek egy részénél nagy probléma, hogy a rutin vezérli az alkotókat. Most nem ezt látjuk. Nagyon izgalmas Jakobi Anna útja, mert ő valamihez makacsul ragaszkodik, ugyanakkor spirálisan emelkedő módon, elemezve, mindig valami új jelenséget hoz be a művészete területére. Ami nála állandó: az eszmeiség fontossága. Nagyon erős, biztos értékelvűség. Természetesen neki is sok kétsége van a világban zajló folyamatokkal kapcsolatban és ezeket látjuk is a képeken. De minden szilárd etikai alapra helyeződik. Nála a humánum, a humanizmus és a művészet tulajdonképpen egy.
Anna majd minden kiállításának van címe. Ez egyáltalán nem jellemző a kortárs festőkre. A mai kiállítás címe: „A fantomfájás térképei” – benne mindkét szónak különleges értelme van. A fantomfájás, ami fizikailag nincs, mégis fájdalmat okoz. Hány ilyen eset van, mennyi ilyenben élünk – napjainkban is! Izgalmas a második szó is, hiszen ha egyben mondjuk ki, tudjuk, miről van szó. Valami földrajzi ábrázolás. Ha már külön írjuk: tér kép – már mást jelent. Ha megnézzük e kiállítás darabjait, látjuk: úgy készültek, olyan módon, mint az iskolai térképek. Ezek a képek – formai tekintetben – tehát térképek, ugyanakkor pedig, szimbolikus értelemben sokkal többek. Lelki térképek. Lelki jelenségek meghatározói. Segítségükkel elég jól lehet tájékozódni ebben a különleges, varázslatos világban.
Természetesen felmerül láttukra a kérdés, hogy Anna absztrakt festő vagy figurális? Mi az ő stílusa? Elmondható róla; ő úgy figurális festő, hogy kiemelkedik a realizmus kategóriájából, tehát szimbolista. Nála a jelképeknek fontossága van, és szemléletében a szürrealizmus rendkívül lényeges. Önvizsgáló alkat. Ezen a kiállításon is vannak a világ gondjaihoz kapcsolódó képei, ugyanakkor személyes, a magánélethez illeszkedőek is. De mindegyiknél látszik, hogy vannak kétségei, van hite, véleménye az emberiség nagy problémáiról, egymáshoz való viszonyairól és ezeket a feszültségeket viszi be a képeibe. Egyfajta szürrealizmus is érezhető a képein, illik rá André Breton szürrealistaköltő, író mondása: „A festő szerepe kísérteni azt, ami a lelkében van, ami nem látható.” Képpé tenni azt, ami nem látható.
Őrá is érvényes, hogy nem a látottat, hanem a gondoltat festi meg. Munkái mégsem absztraktak, mert a jelei nagyon konkrétak: az emberhez kapcsolódó tárgyak együttese, alakok, vonalak figurák, kezek – az ábrázolások elemei megfejthetővé, felfejthetővé teszik a képi világát. Mindebben nagyon erős tudatosság van. A szürrealizmusnak van két szélső pontja: az ösztönös, a belülről kivetítő, a nem láthatót gesztusként vászonra vetítő és az, ahol a tudatosság erősebb. Ezeken a képeken konkrétak a kontúrok, nincs rajtuk semmi véletlenszerűség. Nagyon erős, intellektuális alkotó munka folyamatában jönnek létre. Ő látszólag magával és a lelkiségével foglalkozó festő, de látjuk a címeken és a képeken, hogy a világ problémái felé fordul és ebben ad számunkra hiteles és megalapozott véleményt.
Nála nemcsak a kiállításoknak van mindig címe, nagyon hangsúlyosak a képek címei is. Nem didaktikusak. Inkább fantáziára és asszociációra adnak lehetőséget a néző számára, de jó fogódzókat is jelentenek. Talán a leghangsúlyosabb a Trianon kép. Ránézünk: semmi piros-fehér-zöld, semmi konkrét Erdély motívum. Semmi olyan, amivel általában Trianont és ezt a fantomfájást meg szokták örökíteni. Más szimbólumrendszerrel kötődik mindehhez, hogy ennek a tragédiáját, az elnyomottságot, a dinamikáját számunkra megmutassa. Ugyanígy a Magyar traumával is vagy a Labirintus útvesztői című képében – rendkívül fontos, nézzük meg a címet és utána magunk elemezgessük azt, amit látunk. Természetesen lényeges a magánéleti, a személyes vonulat is az édesanyjával kapcsolatos viszonya.
Vagy itt van ez a gyönyörű kép – hezitálhatunk rajta, hogy valóban ez az-e – amilyen címet adott a művész: „Egy optimista álma.” Egy kicsit persziflázs, egy kifordított értelmezés a tükörrel, a személyiségek egymás mellettiségével, azzal a viszonyrendszerrel, amit ezen a képen az alkotó felvet. Ha nála kép van a képben, annak külön jelentősége van: új mondandót takar. A stílusában természetesen érezhetők a vonzalmak, hogy mi iránt érez rokonszenvet, mik azok a jelenségek, amelyeket elutasít, és ettől ez a festői világ igazán közel tud állni hozzánk. Ami pedig külön figyelmet érdemel: izgalmasak a színválasztásai. Ebben ő roppant makacs, hosszú évek óta használja ezeket a rozsda és barna árnyalatokat, kékkel, sárgával érdekesen párosítva, de igazi élénkvörös, igazi kanárisárga nincs benne, tehát a színválasztásaiban is különös filozofikus viszony mutatkozik meg a kolorisztika iránt.
Ha az ő képeit nézzük, olyan jelzőket sorolhatunk egymás után, hogy zaklatottság, feszültség, ugyanakkor elmélyültséget is érzünk. A sok apró motívumból összeálló festői egységben valami egészen különös lelki vibrálást figyelhetünk meg, ami ezeknek a képeknek varázslatos és sajátos hullámzást kölcsönöz. Igen, ezek a képek a fantomfájások térképei. Térképek formai értelemben is, ha valamelyiket leakasztjuk, összetekerjük, hazavisszük, újra kifüggesszük, esetleg valóban egy térkép, elolvashatjuk róla azokat az aktuális kérdéseket, meditációkat, amiket Anna a képre vetített. Mindenképpen térképek, ugyanakkor képek, autonóm festmények, valóban rendkívül erősen áthatja mindet az a fantomfájás, ami most a világpolitika eseményei által mindannyiunkat érint.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
