A kiállítás, mindig egy kicsit ünnep is. Ünnep a nézőnek és annak a művésznek is, aki évekig gondolkodik és valósítja meg alkotásait, ünnep mindazoknak, akik szeretik az újat, a vizuális meglepetéseket. Ábel Tamás az elmúlt három évben sokat tanult, dolgozott, járta a világot és most látjuk ennek az eredményét. Azt látjuk, hogy ő nem más útját járja, hanem utat épít, ami persze göröngyösebb, hosszabb, de élvezetesebb. A mai globális művészeti világban az a jó, hogy nincsenek meghatározó izmusok, hanem pont annyira színesek az alkotások, mint a most látható színsorozatok, színátmenetek. A művészet legfontosabb teendője: keresni, kutatni, megtalálni a személyes formanyelvet és ezzel járulni hozzá a globális művészethez. Ábel Tamás most ezen az úton halad.
Mindezek a gondolatok Botos Péter, Ferenczy Noémi-díjas üvegművész megnyitó beszédében hangzottak el és a hallgatóság közben azt is megtudhatta: nemcsak egy idősebb pályatárs, de az alkotó egykori tanára is az, aki most a műveket méltatja. A bemutatott üvegszobrok jellemzésére talán a „geometrikus absztrakt” a legjobban illő kifejezés – erős minimalista redukcióval. Határozott vonzódása van a négyzetek, körök, háromszögek, hengerek, csúcsok, ívek irányába. Ezek viszont csak keretet jelentenek arra, hogy a játékok, tükröződések, újszerű dolgokat teremtsenek az érdeklődőknek. A mai világban számtalan művész van, akik egész életük során egy vagy csak néhány alapszínt alkalmaznak, így akarják megkülönböztetni magukat másoktól.
A most kiállító művész szerencsére nem ezt az utat járja, nem ezt választotta. Nála a színek adják a mű javarészét és nem a befoglaló formák. Már egy előző, a „Tolerancia 4000” című munkájában is kapszulába zárt színek adták a mű értelmét, az áttételes mondanivalót. Ez a mű már a veszprémi múzeumban van és ezzel Ábel Tamás világrekordot döntött: 26 évesen jelenleg ő a legfiatalabb, akinek egy műve máris múzeumba került! Ha kitekintünk a világba, akkor láthatjuk, hogy sokakat izgatnak a színsorozatok, a tükröződések. Az egyik ilyen közismert művész az indiai Anish Kapoor, aki a tükrös mértani testekkel operál. Ezek többnyire egységes ívű, nagy, tükrös felületek, amelyekben fordul a tér, az emberek, a környezet. A másik mai ikon a dán-izlandi Olafur Eliasson, aki olyan tereket hoz létre, ahol az emberek benne vannak a színekben. Ilyen például a „Rainbow panoráma” című műve, ami 150 méter hosszú szín-alagút.
Ezzel szemben az itt látható munkáit a művész számos részelemből állítja össze, színsorozatot képez, melyek közvetlenül a belenézőkhöz szólnak. Az előbbi világhírességek síkokkal dolgoznak, bennünket most tömbszerű, színes üvegelemek kápráztatnak el. Ha ezekbe belepillantunk, már elsőre feltűnik, hogy a színek szeretik egymást! Nem látunk bennük disszonáns színeket. Ez persze tudatos művészi eszköz, ahol az alkotó kihagy bizonyos színeket, melyek kiütköznének a látványból. A néző számára szórakoztató játék is lehet, megfejteni, melyek a hiányzó színek? A művészetben használt anyagok közül az üveg az egyetlen, ahol a színek nem síkban vannak, hanem teret képeznek, egymásba hatolnak, egymást megfestik. Teszik ezt ráadásul úgy, hogy a néző mozgás közben a színek folyamatos változásában él.
Ez a kiállítás a színes tükrök és az emberek viszonyáról is szól. Itt nem a forma a lényeg, hanem a tükröződés. A művek színesre tükrözik a világot, az embereket és a többi tárgyat is. Vidámságot gerjesztenek, hiszen a színsorokban nem lehet komorkodni. Van ebben egy felszólítás: lássuk meg magunkat a színekben is, így a tükör, mint optikai eszköz, morális kérdéseket is felvet, azok átgondolására is késztet. Ha ugyanis tükörbe nézünk, síkban látjuk a megfordított teret. Ott látom magam, ahol nem is vagyok és nem is úgy vagyok. Minden tükör torzít, ennek mértéke függ attól, milyen távol állunk tőle. Ha közel vagyunk, a fejünk dundibbnak látszik, ha távolabb, akkor keskenyebbnek. A tükörben sötétebbnek is látszunk! Amikor a fény belép a tükör üvegébe, máris veszít erejéből 8 %-ot. A foncsorban intenzitása újabb 5 %-kal csökken. A visszaverődéskor, az üvegből kilépve szintén 8 % a veszteség, összesen tehát 21 %-kal látjuk magunkat sötétebbnek a valóságosnál! Adjuk hozzá még a fénytörést a fény be- és kilépésénél, az eredmény, hogy amikor tükörbe nézünk, nem is ott vagyunk, ahol állunk!
Ha egy tükröt ferdén helyezünk el, akkor a perspektíva szabályai szerint testünk megnyúlik vagy zömökebb lesz. Döntött tükörben tehát a valós helyzet nélküli helyet látjuk. A kiállítás címében ott van a szivárvány és a természetben ez a jelenség minden embert jókedvre derít. Tamás ezt a hatást színes ragasztókkal éri el. A látható szivárvány a sötét ibolyaszíntől a mélyvörösig tart, melyek hullámhossza 400 és 700 nanométer között van. Ha változásnak egy nanométert tekintünk, akkor háromszáz színt különböztethetünk meg, ha viszont ezeket elkezdjük egymással keverni: több millió színt fogunk látni! A kiállításon a munkákban ezek megjelenhetnek, csak nekünk, nézőknek kell kapcsolatba lépni a művekkel. Körbe kell járni, különböző szögekből szemlélni. Így mi is alkotó résztvevők lehetünk egy-egy műnél. Jó lehetőséget kínál erre a szivárvány térplasztika is.
A teremben egy száz évvel ezelőtti, művészettörténeti eseményre való utalás is látható. A lengyel származású orosz festő, Kazimir Malevich 1915-ben, a szentpétervári kiállításon a bal felső sarokba tette művét, mely az orosz hagyományok szerint az ikon helye. Itt a tükör-háromszöget ugyancsak a sarokba, de a földre helyezték és ez azt jelenti, hogy a műveknek a földi léthez, a mához, szoros kötődésük van. Az egész kiállítás azt sugallja, hogy álljunk meg egy pillanatra, nézzük meg magunkat a tükörben, nézzünk önmagunkba, legyünk egy kicsit jobb emberek, megértőbbek, mások és a világ iránt. Ez egy nagy lépés a lehet a képzőművészeti gondolkodás felé. Akár adhatunk is egy más címet ennek a kiállításnak. Átírva Tamási Áron híres könyvének címét, lehetne az új cím: Ábel a színrengetegben!
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
