A kijelentés különleges helyen, különleges alkalomból hangzott el. Portrészobor kiállítás nyílt, de nem múzeumban, hanem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár aulájában. Az alkotó sem hivatásos szobrászművész, hanem Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadói Csoport elnök vezérigazgatója. A szobrok kulturális életünk kiemelkedő személyiségeiről készültek, akiknek viszont vagy saját alkotásaik vagy róluk szóló alkotások jogán van helyük Budapest legjelentősebb könyvtárában. Igaz, szoborként csak szeptember 30-ig.

 Egy könyvtár számára mindig megtiszteltetés, ha helyet adhat egy tárlatnak, egy kiállításnak – mondta bevezetőjében dr. Fodor Péter, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főigazgatója - és különösen izgalmas lehet a könyvtárba bejövő olvasók számára, hogy egy olyan szoborkiállítást láthatnak, ahol ismerősök vannak. Akiknek a műveit olvastuk, akiknek az író-olvasó találkozóin ott voltunk, akiknek a filmjeit láttuk, gondolataikat a magunkévá tettük. Egy ilyen rendezvény nagyon is illik a könyvtárhoz. Az pedig, hogy Kocsis András Sándor első szóra vállalkozott a felkérésre, hogy ezt a tárlatot megrendezi, valószínűsíti, hogy ez egy szép és jó találkozás lesz. Karafiáth Orsolya írta egy helyen: „Nem lehet csak úgy büntetlenül portrékat nézni. Az nekünk szól – természetesen – látogatóknak. Az arcok mindig életre kelnek a nézőknek, megelevenednek, megérintenek és válaszolnak nekünk.”

 Meglepő mondattal kezdte a kiállítást megnyitó beszédét Bereczky Lóránd művészettörténész, a Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgatója: Olyan művész alkotásait látjuk, aki szerelmes ebbe a szakmába – ha ezt egyáltalán szakmának lehet nevezni. Ő igazi szerelmes művész, hiszen neki nem lett volna kötelező soha, hogy szobrokat készítsen. Volt hivatása, van hivatása, méghozzá a kultúrának egy olyan területén, ami az öröklét felé mutat. Mert hát tudjuk, hogy ha a könyvet nem égetik el, akkor az öröklét fontos dokumentuma lesz. Kocsis Andrásról is tudjuk, hogy már gyerekkorától érdeklődött a képzőművészet iránt, és ami igazán érdekes, ő az úgynevezett amatőrségből nőtt ki. De az amatőrséget nemigen szokásos tetten érni a szobrászat területén!

Rajzolni mindenki tud, talán csak kezdetben nem jól magyarázták el neki, hogy mit kell látni, hogyan lehet a ceruzát a papíron jobban mozgatni. A szobor az más! Láttunk már csodagyerekeket zenében, sőt festészetben is, szobrászatban nincsenek csodagyerekek. Ahhoz egy fajta érettség kell, hogy valaki szobrokat készítsen és az érettség még nem is elég, hiszen fizikum is kell hozzá. Nagyon komolyan kell anyagokkal dolgozni és az anyag bizony olykor mázsás teherrel nehezedik a művész kezére, vállára. Azt a részt, ami ebben mesterség, meg lehet tanulni. Már nagyon régóta ismert: két sík között van a szobor, onnan kell elindulni és csak ki kell bontani a két sík között megtalálható formákat. De nem olyan egyszerű ez a kibontás, mert akiről készítik a portrét, általában szebbnek látja magát annál, mint amit egy művész lát. Ráadásul kell még hozzá emelkedettség, hogy el is tudja fogadni azt, amit kapott.

Az arc, formákból, formák rendszeréből, viszonylatokból áll, mint bármi más, ami a térben van. Az emberi arcnál meghatározó az orr, a szemgödör, a homlok íve, a száj az áll – és ezeknek a viszonya. Ez – jól, rosszul – de megtanulható, de ennyiből még nem lesz portré. Portré akkor lesz, hogyha az ezek mögött lévő tartalmat is meg tudja ragadni a művész! Hiszen minden ember egyéniség és ez az egyéniség rá van írva az arcára. A portré pedig egyrészt kell, hogy hasonlítson biológiailag – megfeleljen tehát a szakma szerint – másrészt pedig hoznia kell azt a többletet, ami mögött ott van az ember. Sőt még azt is, ami erről az emberről az alkotó véleménye! Tisztelni akarja, föl akarja emelni vagy csak egyszerűen meg akarja mutatni. Úgy gondolom – emelte ki Bereczky Lóránd – hogy Kocsis András szobrai azért is valósak, mert ez nagyon pontosan és határozottan leolvasható ezekről a művekről.

A szeretet vagy az a viszony, ahogy egy-egy szereplőjéhez kapcsolódik, minket is segít abban, hogy élvezzük a portrék tulajdonosai által létrehozott műveket, melyek őket jellemzik, még most is. Rájuk nézve megtudhatjuk; ők miért ilyen emberek, az arcuk hogyan igazodott az életműhöz – ahogy az életmű is igazodott az arcukhoz. Nem könnyű feladat. Hozzá még a nézőnek, az olvasónak mindig van kedvence. Nekem például két kedvencem is van. Az egyik – személyes barátság is fűzött Kokas Ignáchoz – és ez a szobor telitalálat róla. A másik pedig az egyetemi társam, Marosi Ernő szobra. Mindkettő olyan „művészi rátalálás”, ami nagyon hitelessé teszi ezt a kiállítást. Bizonyára – amikor könyvért jönnek - sokan fogják örömüket találni a szobrok szemlélésében.