Mindegyik az utóbbi három év termése – mondta el a falakon függő képekről Rózsa Péter újságíró – és egyben azt is elárulta, hogy eddig ezekkel ő is csak az interneten találkozott. A címben jelzett három szó is a képernyőt szemlélve jutott eszébe. Ez a reneszánsz, magában foglalja azt is, hogy a képeken megjelenik az ember nélküli, érintetlen természet, megjelenik az általunk épített, második természet és megjelenik, ami ráépül, az igazi gazdagság, ami Darvasi László világában a leggazdagabb, a képzelet által alkotott természet. Ebben pedig már ott vannak a mitikus lények, az angyalok. Az, hogy ez a harmadik természet kétdimenziós formában köszön vissza, mindig óriási élmény számára. Minden képében van valami, amin „el lehet indulni”.
Van egy kilincs, egy kapu, egy ház – vagy több, és pillanatok alatt bent vagyunk mögötte. Soha nem lehet tudni, hogy egy házban mi történik éppen akkor, amikor ránézünk. Azt képzelünk mögé, amit szeretnénk, és ebben a borzasztóan furcsa és feszült világban, szinte lehetetlen, hogyan tudja ő megőrizni a szépség iránti vágyát, érzékét. Semmit nem rondít bele. Ki tudja szűrni, ki tudja zárni a világ zaját. A „Zarándok” című képet például eredetileg egy fotó alapján festette, azon egy koldus ült. Mi viszont egy keleti filozófust látunk. A koldust gondolkodó emberré változtatta – és hogy még tökéletesebb legyen a dolog – egy angyalt is helyezett a feje fölé, és ezzel mintegy megvédi. Valószínű tehát, hogy az ő belső világa is ilyen és ezen a képen meg is jelenik.
A kép felidéz egy gondolatot – miért is szeretik az emberek a mesét? Ott mindig van egy hős. Vannak a jobbak, vannak a rosszak. A mesehős általában győz – de nem egyedül. A hősnek minden mesében van egy segítője. Egy ember vagy egy angyal, egy sugallat – valami segíti, hogy győzelemre jusson. Mindannyian szeretnénk a hős helyében lenni, de – és ez tudat alatt működik – nem a hős a fontos, hanem a segítő. Az ember az életben is ezt a segítőt keresi. Darvasi László képein mindig ott van a segítő. Ember, angyal, nap és hold, valami a természetből, az első természetből vagy a képzeltből, ami a hősünket – aki látszik vagy csak sejthető a képen – hozzásegíti a pozitív élményhez, amit a festő ezekben a képekben közvetít. A képeken üzenetek sokasága van és mindegyikből kijön egy jel.
Ha tüzetesen nézzük a képeket, akkor akár több is. Az üzenet által hordozott jelzés megemeli az embert. Ha átengedjük magunkat neki, az borzasztóan nagy élmény lehet. Itt ülünk egy „romkocsmában”, odamegyünk egy kép elé, belesétálunk a képi ábrázolásba, hagyjuk magunkat kalandozni, a sokszor Möbius szalagként egymásba fonódó épületek misztikus ajtajain, kapuin át. A lépcsőkön továbbhaladni, szabadon képzelegni és kijutni valahová. Mert ezek a képek mindig eljutnak valahová, akár föl az égbe – jelzésszerűen. Az ábrázolás technikája is változatos. A festmények mellett vannak egészen különleges tusrajzok is. A görbülő terek, a szabad geometriai játékok Chagallt idézik. A művész enged lebegni, a tárgyakat, embereket, angyalokat – minket.
Az alkotó ezt még azzal egészítette ki, hogy elég sok kép magáért beszél. El lehet indulni és segítségükkel, lélekben, néha még kirándulást is lehet tenni. A cél is ez: a nézők elé tárni egy olyan világot, ami talán jót tesz nekik is. Persze hozzá kell tenni, hogy ez a szebb és jobb világ mindig rajtunk múlik! Mi vagyunk a világunk és önmagunk építői – ez egészen biztos! Elmondta: vonzódik az egyszerűséghez. A kép az egyszerűségében lehet nagyszerű. A letisztult formák, letisztult vonalak más érzéseket adhatnak. Új dimenziót nyithatnak meg a nézőnek. A fekete – fehér, amiben néha egy kis piros vagy egy kis narancsszín megjelenik, a hagyományos festmények között jól észrevehető. Nagyon sokan kedvelik az olyan jellegű képeket, ami nem ordít, de mégis felkelti a figyelmet.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
