Azt már régóta tudjuk; nincs éles választóvonal a különböző művészetek között. Hogy ez az állítás mennyire igaz, arra különösen jó példa Csongrádi János kiállítása a Magyar Építőművészek Szövetségének székházában. Építész és grafikusművész is, de a kiállításának megnyitásakor a közönség egy másik művészettel is találkozhatott.

Már hosszabb ideje, egy egész kiállítás sorozat igyekszik bemutatni olyan építészeket, akik nemcsak saját szakterületükön alkottak maradandót, hanem más, egyéb képzőművészeti ágakban is sikeresek – hangsúlyozta a megnyitó során Krizsán András DLA, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke. Annak felmutatása, hogy egy építész valami más művészeti ágban is eredményes, már önmagában is egy különleges alkalom, de ez a kiállítás a többitől annyiban is eltér, hogy bár gyönyörködve nézzük a grafikákat, kicsit irigykedhetünk is. A mai „computerizált” világban ugyanis egyre nehezebb megőrizni azt a régi tudást, amikor az építész számára mindössze egy darab papír és egy ceruza elég volt tehetsége kibontakoztatásához, épület alkotásához. Most láthatjuk, hogy ennek a tudásnak napjainkban is van avatott őrzője.

A kiállítás látogatói egy másik ősi tudás művészi szintű birtokosával is találkozhattak. Csörsz Rumen István, az antik zene kiváló ismerője, művelője kezében először egy görög kithara szólalt meg – nem az eredeti, teknőcpáncél dobozos – ennek a doboza fából készült, de tökéletes hangzást adott a felcsendülő görög himnuszoknak. Kottás megfejtésüket már a XIX. században közölte Bartalos István. A közlést Arany János is ismerte, néhány dal eredeti szövegéhez ő is készített fordítást. Elmondhatjuk, hogy az egyik legrégibb európai zene, az egyik legnagyobb magyar költő segítségével szólalt meg először magyarul. A kitharát követően egy „tízkórusos” reneszánsz lanton hangzottak fel dalok, közöttük olyanok, melyek többek számára ismerősek lehettek, akár a gimnáziumi évekből.

 Aki látja ezeket a rajzokat, bizonyára egyetért: olyan tájakon járt az alkotó, melyeket mindannyian szeretünk - állapította meg a képekről szólva Szentpétery Márton, egyetemi tanár, eszmetörténész. Talán az is igaz, hogy sokunk nagyon hasonlónak látja ezt a mediterrán világot, csak nem biztos, hogy így meg tudná ragadni. Megkockáztathatunk egy másik állítást is, ha összehasonlítjuk a különböző tervező szakmák rajzkultúráját: mintha az építészek rajzkultúrája ezek között is kimagasló lenne. Csongrádi János rajzaival kapcsolatban viszont szólni kell még valami másról is. Ez pedig a disegno fogalom, ami idehaza még nem is teljesen tiszta mindenki számára. Vannak a tudományterületnek neves képviselői, akik azt mondják: ó, ezt már régóta megoldották a művészettörténészek, a disegno-nak semmi köze nincs a kortárs dizájn műfajához. Mások viszont éppen ellenkezőleg, azon az állásponton vannak, hogy ó, ezt már régóta megoldották a művészettörténészek, a modern dizájn a reneszánsz disegno fogalmából származik. Csakhogy a disegno – elsődlegesen – nem rajzot jelent!

 Ez pedig azért fontos, mert amikor az „Arti del disegno” meghatározásáról van szó - ez nagyjából Vasari-tól kezdően már pontosan kitapintható - többen is próbálták teoretikusan alátámasztani a tervezői szakmák megszületését. A kifejezés inkább „a disegno mestersége és művészetei” tartalmú, amiben nem vizuális művészetekről, hanem tervezésről van szó. Később megjelenik hozzá egy másik értelmezés, mely szerint a disegno nem más, mint isten jele bennünk! Ennek megfelelően pedig kétféle disegno van: disegno interno és disegno esterno, belső és külső disegno. Itt a falakon – első látásra – a „disegno esterno” jelenik meg, de ez nem ilyen egyszerű, mert a két fogalmat csak analitikusan szedjük szét, ott van a rajzokon az interno is!

 Az interno-t ugyanis volt, aki concetto, tehát koncepcióként értelmezte. A tervezők, amikor alkotnak, a teremtéshez hasonló eszméket hoznak létre. A reneszánszban ez akár Platonig Arisztotelészig nyúlhatott vissza. Számunkra viszont azért érdekes, mert volt olyan vélemény is, mely szerint, amikor rajzol, a tervezéskor az építész valójában gondolkodik – kézzel! Ma pedig a dizájn-elméletet tágabban értve, már egyre inkább tudomásul vesszük, hogy kognitív tevékenység sokféle létezhet – a gondolkodáson kívül is. A rajz nem jár feltétlenül, mindig a diszkusszív gondolkodás tartományában, de nagyon erőteljesen képes egymást inspirálni ez a két terület. A disegno interno és a disegno esterno ugyanis össze vannak csavarozva. Nem az történik, hogy belül születik egy eszme és azt lerajzolja az építész, hanem amikor rajzol, akkor születik az eszme!

 Nagyon korszerűek tehát ezek a képek, és ez azt is jelenti, hogy a látszólagos kérdés mely szerint egy tervező hogyan képes a munka mellett művészként is megnyilvánulni – megválaszolható. Lehet, hogy ez nem is kettős dolog, mert, hogy mindig is ugyanarról van szó. Lehet, hogy a papíron megjelenő alkotásokon a kidolgozottság foka ekkor vagy akkor kicsit eltérő, ezeken a rajzokon például jól felismerhető az „építész szeme”, az építész gondolkodása. Nem rajzol így, aki nem tudja, hogyan jöttek létre ezek az épületek vagy, aki nem használja ezt a tudását építészként is, az elképzelés lényegét, logikáját megragadva, a tömegek, arányok, léptékek kezelésében. Esetleg egy homlokzat ritmusának megjelenítésekor. Talán ettől is válik a látogató számára rokonszenvessé Csongrádi János művészetének világa.

 A kiállított rajzok között a falakon, néhány helyen rövid leírásokkal is találkozhatott a közönség. Utazásai során a művész ugyanis nemcsak a vázlatfüzetében örökítette meg élményeit. Olykor a helyszínen körvonalazódó gondolatait is rögzítette. Hajnali sétája alkalmával, Firenzében a Dómról például – egyebek mellett – ezt írta. „Volt időm lassan, az érdeklődő építész lelkesedésével körüljárni. Brunelleschi bordákkal merevített, kettős héjú kupolájának matematikai modellezése legjobb tudomásom szerint még várat magára. A szerkezeti erőjáték ismert, de egy feltárás során valószínűleg találnánk még érdekes, eddig nem ismert műszaki megoldásokat is. Álltam elmélyülve, kicsiny ember az égbeszökő kupola előtt… és akkor már láttam a kőfaragókat, a kőműveseket, az ácsokat, az állványokat, a köteles csigákat. Hallottam a szerszámok egyenletes – ütemes koppanását, a munkavezetők kurjongatását.” Feljegyzett hasonló gondolatokat más, általunk is jól ismert, itthoni helyszínekről is, megkönnyítve számunkra, hogy egy kicsit az ő segítségével, hozzá hasonlóan láthassuk a világot!