2024. május 28. kedd, Emil és Csanád napja
Az álom, mit nem láttak még
Révay András
2020.02.03 17:28
Az 1971-es bemutató után ismét visszatér az Operettszínház színpadára Don Quijote de la Mancha, a „búsképű lovag”, Miguel de Cervantes 1605-ben írt és Mich Leigh zeneszerző, valamint a dalszövegíró Joe Darion segítségével éppen 360 évvel később, 1965-ben világsikerre vitt története. A szaksajtó képviselőinek jelenlétében megkezdett olvasópróbán a darabról több érdekes gondolat is elhangzott.

 A musical magyarországi ősbemutatója 1971-ben volt az Operettszínházban, a szöveget a zürichi Operastúdió vezetője, Blum Tamás fordította, aki korábban már számos operalibrettót fordított magyarra és azonnal felismerte ennek a darabnak a nagyszerűségét. A címszerepet Darvas Iván alakította. A legendás színész mellett Aldonzát az Operettszínház által nemrég kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló művész, Galambos Erzsi játszotta. Az ősbemutatón a hűséges fegyverhordozó, Sancho szerepében az akkor még másodéves főiskolás Maros Gábort láthatta a közönség. A művész a főigazgató meghívására eljött az olvasópróbára, ahol nagy sikert aratva elénekelte Sancho Panza belépőjének egy részletét. Szerinte Sancho figurája a hűségnek, az odaadásnak valóságos megtestesülése a színpadon.

Mi lehet a célja ma Budapesten, az Operettszínházban a La Mancha Lovagja bemutatójának? – tette fel a kérdést Kiss-B. Atilla, a Budapesti Operettszínház főigazgatója, és mindjárt válaszolt is rá: Könnyedén, de mégis komolyan beszélni az élet fontos kérdéseiről, a küzdelem és a harc értelméről, a hitről, a reményről, ábrándokról, egyszóval általában az életről. Amelyről azt mondják a darabban, hogy nem olyannak kell elfogadni, amilyen, hanem amilyen lehetne! A lovag józan pillanataiban a világ leggyöngédebb embere, akinek rögeszméje a gyámoltalanok védelme, kiállás minden igaz ügyért akkor is, ha a harc reménytelennek látszik. A prózai és zenés színmű között az a különbség, hogy a zene határozza meg egy-egy figura egyéniségét és a szerző ezzel informál a mondanivalóról.

Az előadás rendező-koreográfusát, Vincze Balázst, eddig a tánc, a mozgás expresszivitásának mestereként ismertük, de ő olyan szakember, aki, ha megkapja eszközként a szó, az énekhang erejét is, akkor művészete még teljesebbé válik. Fekete Kata, jelmez- és Erdős Júlia Luca díszlettervezővel együtt, hárman, alkotótársnak tekintik egymást. Ő is feltett egy kérdést: vajon lehet-e még a mai modern világunkban valamit kezdeni a nemeslelkűséggel, tisztasággal, a lovagi eszményekkel? Egyáltalán szükség van-e ma ezekre az erényekre? Fontos, hogy küzdjünk értük vagy olyan erősen változik a világ, hogy kénytelen vagyunk ezeket elengedni? Abban reménykedem, hogy nem – mondta! A ma emberének, aki sokkal elvadultabb, „piszkosabb”, mint pár száz évvel ezelőtt volt, úgy tudjuk a nemes tisztaságot, a pozitív értékeket - amiket nyíltan nem használunk – bemutatni, hogy mai nyelven fogalmazzuk meg.

 A díszlet látványvilágát Erdős Júlia Luca álmodta meg. Számára a La Mancha Lovagjának a fő mondanivalója saját magunk legyőzése, és újra megtalálása. Azt jelenti ez a darab, hogy a minket körülvevő világ olyan, amilyennek akarjuk, vagy amilyennek képesek vagyunk látni. Az ember élethelyzeteinek nagy részében nem szabad, de abban viszont igen, hogy miként viselkedjen. Megalkuszik vagy talpon marad, építi vagy rombolja magát? A főhősünk lelke olyan gazdag, hogy ez a történet önmagában is, egy tűz körül mesélve is megállná a helyét, érvényesülne és mindenki meghallaná az üzenetét. A mi harcainkat csak mi tudjuk megvívni és elsősorban magunkat kell legyőzni. A díszlet ezért kortalan, absztrakt is meg nem is, éppen azért, hogy az asszociációs igényekhez illeszkedjen.

Fekete Kata, jelmeztervező szerint viszont ez az egész történet egyfajta belső utazás. Minden, amitől félünk, rideg, fekete, valamilyen halálangyalként és csatlósaiként jelenik meg az előadás nyitóképében. Ezek lehetnek éppúgy a belső félelmeink kivetülései, mint rémálmaink szereplői. Az inspirálta, hogy az átalakulást, a varázslatot, a képzeletbe, mesébe való utazást segítse. A szereplőket, kortalan, időtlen feketeségbe vonta. Sancho és Don Quijote, a lélek, a lelki kultúrák emberei. Ahogy a történet folyamán ők mennek és mesélnek, egyre színesedik minden körülöttük. Varázsolni kezdenek a feketeségből, a Kormányzóból fogadóst, Aldonzából Dulcineát, a Tükörlovag is megjelenik majd. Van a keretjáték, van a mese, és a mese az, ami elragadó, ami átszínezi a világunkat!

 Mint a korábbi előadásoknál, ez a bemutató is hármas szereposztással készül. Don Quijote alakját Szabó P. Szilveszter, Németh Attila, Nagy Lóránt ölti magára. Neki jelszava: egy színész annyit ér, ahány karakter van benne! A Lovag arra int minket, hogy az örök emberi értékekről ma is beszélni kell. Ez a darab remekmű. Olyan különleges eszencia, amiért érdemes rendezőnek, színésznek lenni! Borzasztó, labirintusokkal teli szerep, sok a buktatója azt tanítja, hogy „felfelé éljünk”! A krisztusi karakter szépségét összetettségét kell benne megfogni. A mai kor emberének egyik legnagyobb problémája a hitek megingása abban, hogy van értelme az erkölcsnek, a jóságnak, a szeretetnek, a toleranciának. Azt látjuk a külvilágban, hogy a törtetés, az érdekek sokkal fontosabbak, mint azok a „szent”célok, amikért Don Quijote kiáll. Ezzel a bemutatóval talán a reményt vissza lehet hozni.

Aldonza – Dulcinea személyiségét Peller Anna, Nádasi Veronika és Dancs Annamari ölti magára, úgy látva, mintha mostanában, az életben mindenki Dulcineának szeretne tűnni. Nagyon izgalmas része a darabnak, hogy közben az „Aldonzaság” is a nőiesség része. Észre kell venni, micsoda különbség van a mai világban az igazi Dulcineák és az ál-Dulcineák között. A szerep a női attribútumok mindenféle árnyalatát meg tudja mutatni. A mindennapokban azt látjuk: sokan menekülnek egy másik, virtuális világba az Instagrammon, a Facebookon és egyéb közösségi fórumokon. Mutatják, milyen gyönyörű az életük, holott nem biztos, hogy az a valóságukkal is mindenben egyezik. Mint ahogy az, ami a színpadon majd életre kel, annak lényegét a világslágerré vált dal mondja el nekünk és talán az egész nem más csak egy „Álom, mit nem láttak még!?”.

Kapcsolódó témák

Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.

A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.

A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.

A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!

2016.10.30 20:35

Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.