Azt, hogy filmrendező volt, Huszárik Zoltánról ma még sokan tudják, bár sajnos túlságosan is korán, ötven évesen, 1981-ben távozott közülünk. Azt, hogy rajzolt is, hogy őt – nemcsak a filmjei okán – úgy nevezték: képíró, nos ezt már sokkal kevesebben. Szerencsére több száz rajza megmaradt – túlnyomó többségük még soha, sehol nem volt bemutatva - és azok egy részéből most a gödöllői Kulturális Központ és a Huszárik Zoltán Alapítvány együttműködése eredményeként nyílhatott meg egy kiállítás. Így, közel negyven év távlatából is látjuk: kiemelkedő alkotó volt. Az értékrend, a szellemiség, amit ő képviselt, nem kopik, a mai napig mintául szolgálhat az egymást követő nemzedékeknek, tehát ezeket az értékeket tovább kell adni! A Szindbádról pedig annak idején azt mondta egy méltatója: „A világ legszebb színes filmje. Mindegyik képkockáját külön bekeretezném és fölraknám a szobám falára.”
Sajnos tény, hogy a film 1971-es bemutatója óta felnőtt egy generáció, akik már nem ismerik a Szindbádot – állapította meg az alkotó lánya, Huszárik Kata színművész. Pedig érthető és szerethető lenne a fiatalok számára is, ha megmutatnák nekik. Éppen ezért indítottuk el a Huszárik Zoltán Alapítványt, hogy az örökséget, aminek részei a filmek és részei a rajzok is, a továbbélését lehetővé tegyük. Minden ilyen alkalom, amikor megnyílik egy kiállítása vagy vetítik egy filmjét – az olyankor még számomra is egy felfedezés! Hiszen ha megállunk egy kép előtt, engedjük hatni ránk és egy kicsit „mögé nézünk”, akkor látni véljük azt is, aki alkotta a képet. Életművében a két sík egybetartozik, szétválaszthatatlanok. Filmjeinek mindegyike önálló képzőművészeti alkotás is. Talán azért is ilyen különleges az ő pályája és különlegesek a filmjei, mert képi megjelenésükben sok a rajzszerű. A rajzok pedig akár a gondolatok feljegyzését helyettesítő vázlatoknak is felfoghatók.
Október vége, november eleje mindig egy kicsit az emlékezésről szól – mondta a kiállítás megnyitásakor Gödöllő város polgármestere, dr. Gémesi György. Jó, hogy ilyen keretek között emlékezhetünk meg Huszárik Zoltánról, aki több szállal kötődik ehhez a vidékhez. Szülőháza a közelben, Domonyban áll, abba az aszódi Petőfi Sándor Gimnáziumba járt, ahová nem csak Petőfi, de a neves operatőr, Sára Sándor - és jómagam is jártunk. Jó alkalom ez arra is, hogy észrevegyük: a mai világban, ahol szinte egy percen belül a világ minden tájára eljut egy hír, de három nap múlva az a hír már nem hír – feladatunk egy örökséget megtartani, megőrizni. Olyat, ami nem múlandó, és ami abban a hihetetlenül gazdag kulturális örökségben, ami ennek a nemzetnek megvan, mégis élő maradjon és eljusson a fiatalokhoz. Ennek a kiállításnak pont ez a jelentősége, hogy egy alapítvány gondozza, tovább viszi, nem engedi elveszni egy színes, alkotó egyéniség munkáját.
Pál apostol szeretetről szóló szavait idézte a Korinthusiakhoz írott első levélből az Alapítvány egyik alapítója, Megyeri József. Tette pedig azért – mert mint megtudtuk tőle – ezeket a gondolatokat Huszárik Zoltán nagyon sokszor elolvasta és ezek szerint is élt, kezdetben egyszerű, vidéki környezetben. Tehetsége már gyerekkorában megmutatkozott. Alig négyéves, amikor a domonyi ház udvarán már emberfigurákat készít agyagból, tizenegy éves korában írt iskolai dolgozatát a Minisztérium is jutalmazza. Aszódon a gimnáziumban találkozik Schéner Mihály festőművésszel, aki felismeri benne a tehetséget, bíztatja, hogy ezen a pályán kell maradnia. Egy mondás szerint a zseni azt csinálja meg, amit akar, a tehetséges azt, amit tud, a középszerű pedig, amire szükség van.
Huszárik Zoltán esetében nyilvánvaló volt melyik az ő útja, ettől lett az aki, ettől néztek rá sokan gyanúsan, ettől lettek irigyei is. A középszerűek, akikből mindig, minden korban akad jócskán. Sikeres felvételije után mehetett volna orvosnak, lehetett volna képzőművész – mint ahogy végül lett is – ő akkor a filmet választotta. Filmrendező lett, de ugyanakkor képzőművész, képíró, amiről a grafikái is tanúskodnak. Ám egy szempontból még orvos is – lélekgyógyász. Filmjeit nézve ugyanis egy kicsit jobbak, egy kicsit talán mi is tisztábbak leszünk. Pedig nem volt könnyű dolga. A kor, a téma, a hangulat, amit a Szindbádban megidézett, nem találkozott a hetvenes évek hivatalos eszmeiségével. A kritikai realizmus nem nagyon foglalkoztatta, mert – zseni voltából adódóan – szabad ember tudott maradni.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
