Szokatlan, bár a helyhez valóban illő címmel nyílt kiállítás Budapesten, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban. A fiatal festő, Szabó Beáta INVAZÍV című kiállítása kísérletet tesz arra, hogy intim munkáival behatoljon a múzeum állandó gyűjteményébe és művészeti eszközökkel kapcsolatot létesítsen egy történeti témájú kiállítás darabjaival.

A Múzeum az elmúlt évben indult sorozat harmadik állomásához érkezett, melyben a múzeumot és a kortárs művészetet szeretnék közelebb hozni egymáshoz - mondta el a kiállítás megnyitásakor dr. Kótyuk Erzsébet, igazgató. Amíg a tavalyi tárlatokon a gyógyítás tárgya – az ember – volt a középpontban, addig Szabó Beáta kiállításán a múzeum egy-egy műtárgya foglalja el ezt a helyet. A látogató akkor érzi legjobban ennek a hatását, ha figyelmesen sétálgat az állandó kiállítás területén, és megpróbálja megkeresni azokat a műtárgyakat, amelyek megihlették az alkotót. Ez nem lesz nehéz feladat. A tárlat ugyanis ezúttal egy már sokak által ismert és szeretett állandó kiállítás bizarr, megkapó darabjaira reflektál, szervesen illeszkedve az intézmény profiljához. A kiállításhoz kapcsolódó eseményen a művésznő a múzeumban fogja megfesteni új alkotását.

Az Orvostörténeti Múzeum, a Nemzeti Múzeum egyik részeként működik. Varga Benedek, a Nemzeti Múzeum főigazgatója arról szólt, hogy ennek a kiállításnak az ötlete már tavaly felvetődött. Az intervenciós kiállítás, mint stílus ugyanis már legalább negyven éve jelen van Európa különböző országaiban. Ezekben egy állandó kiállítást akarnak valamilyen módon újraértelmezni. Több kurátor, vagy egy művész, kurátor nélkül, újragondolja annak a kiállításnak a mondanivalóját, amelyik már évtizedek óta ott áll. Apróbb – különféle - beavatkozásokat tesz. Így a régi kiállítás - képletesen véve poros - üzenetét elevenné teszi. Közelebb hozza a mához, a mindennapokhoz. Az ötlet elemezgetésekor felvetődött, hogy nem egyszerűen intervenciós kiállítást kellene csinálni, hanem egy inváziót is el lehetne követni! Olyan mélyen belenyúlni az állandó kiállításba, ami bizonyos értelemben fel is borítja korábbi mondanivalóját.

Az invazív szónak viszont van orvosi jelentése. A sebészet a XIX. század végéig, egészen addig, amíg nem létezett megfelelő eljárás a fertőzések ellen, amíg nem létezett vérpótlás, megfelelő és hatékony fájdalomcsillapítás, addig az csak testfelszíni sebészet volt. Nem lehetett mélyre benyúlni a testüregekbe, mert a beteg vagy fertőzést kapott volna, vagy meghal a fájdalomtól, a vérveszteségtől. Az a fajta modern sebészet, ami a XIX. század vége körül alakul ki, amit már testüregi sebészetnek nevezünk, kapta az invazív sebészet megnevezést az orvosi nyelvben. Amikor már gyomor- vagy tüdőműtéteket lehet csinálni. Nagyon érdekes játék ez a szavakkal. Az intervenciós kiállítás valamikor a hetvenes években tűnik fel Amerikában.

Hogy ez a fajta művészeti attitűd hogyan jelentkezik egy olyan kultúrtörténeti, tudománytörténeti múzeumban, mint a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, hogyan kapcsolódik össze markáns és erős alkotásokkal, amik felülírják, pontosítják, újraértelmezik a régit és hogyan fonódik össze a modern medicina egészen más dolgot kifejező szakszavával – erre keresi a választ ez az új, INVAZÍV című kiállítás. Minden egyes mű „a kiállításban” született meg, van közöttük olyan, amelyik a maga anyagi valóságában is a kiállítási térben készült. Ilyenkor óhatatlanul felmerülnek kérdések: mitől is művész egy művész, mitől jó művész és a végül csak az fogalmazható meg, hogy azért, mert őszinte! Ez az őszinteség most ebben az egész kiállításban észlelhető, nyomon követhető.

 Az emberi test működésének megismerése, feltérképezése mindig is az orvostudomány legelemibb feladatai közé tartozott, és tartozik ma is – emelte ki Horányi Ildikó főmúzeológus. Azonban a belgyógyászati, sebészeti diagnosztikán, kezeléseken túl az általános megragadása és a specifikus eltérések ideálértékének megrajzolása a humanista műveltség korában nyerte el prioritását, s az embert, mint a legtökéletesebb isteni teremtményt állította a világ központjába. A test, lélek, szellem egységében kezelt ember a világmindenség kozmikus rendjében a legfőbb teremtő képmásaként magasztosul fel, mindazonáltal magában hordozza a teremtés képességét is. Az élet és a halál entitásai önmagukban és egymás nélkül értelmezhetetlenek, az orvostudomány a lét ontológiai alapkérdéseinek feszegetésével a filozófia segédtudományává nemesül. Nem véletlen, hogy a képzőművészet ebben az időszakban szegődött a leíró anatómia partnerévé, s ez a viszony több volt, mintsem csupán illusztrátori feladatkörként értelmezhetnénk azt. Az élő emberi test anakronisztikus röntgenképei, a memento mori ikonográfiájával felszerelkező holttestek ábrái ugyanazokra a súlyos kérdésekre keresték a választ, mint az anatómusok. A művészet és az orvostudomány több évszázados együttműködése nem csupán a múlt evidenciája – napjainkban is számos művész fordul elemi kíváncsisággal a testben, a testiségben, a részecskékre bomló, mégis újra és újra formává rendeződő anyagban megfogható gondolatiság irányába.