Papp Oszkár (1925 – 2011) művészeti életünk sokfelé tájékozódó, különböző műfajokkal és technikákkal kísérletező, de különösen jelentős eredményeket mégis inkább a tűzzománccal elérő képviselője. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán 1945-ben kezdte, a történelmi sorsforduló idején. A „Fényes szelek” művésznemzedékének öntudatos képviselőjeként robbant be a közéletbe. Indulásakor szemléletét az absztrakt – szürreális törekvések jellemezték, később a természet organikus és strukturális rendjének kutatása érdekelte. Az ember és a természet kapcsolatát kívánta megragadni. Rajzain különböző nyelvezetű „vizuális párbeszédet” folytat a természettel. Érdeklődésének másik területe, a mitológia világa. Az 1970-es évektől készült – gyakran sorozatban komponált – műveiben a kétféle világ szintetizálására vállalkozik.
Papp Oszkár olyan művész volt, akiről beszélni kell, akinek a műveit látni kell – állapította meg Feledy Balázs író, művészetkritikus, a kiállítás megnyitásakor. Analizáló és szintetizáló művész volt egy személyben. A kiállításon látható önarcképe 1956-ban készült, azon jól érzékelhetően gondterhelt. Nem maradt ki a történelemből. Küzdő típus volt, határozott értékrenddel, és így lett ő egy sajátos kívülálló. Olyan, aki azért belül is volt a magyar képzőművész társadalomban és olyan belül lévő, aki egy picit mindig kívül is volt, autonómiáját mindvégig megőrizte. Képes volt gondolatait átültetni egy folyamatosan önmegújító művészetbe. Sosem maradt a „szakma” falai között. Az ezotériához való vonzalma jól követhető munkáiban. Voltak korszakai, mint például a „Vitában a történelemmel” a „Sorsképek” vagy az „Átvalósulások”. Egyszer maga is elmondta: az alkotás soha sem a foglalkozásom, sokkal inkább mindig a hivatásom volt. Minden szabálytalanságot elkövettem, amit csak lehetett.
Foglalkozása valóban több is volt: műemlékvédelmi restaurátor, népművelő, művelődésszervező. Diplomája ugyanis nem volt, mert ő maga döntött úgy, hogy ne döntsenek róla mások. Életműve mégis igazolja, hogy kiemelkedő alkotóvá érett. Zománccal a hatvanas évek végétől kezdett foglalkozni, színei szinte lángolnak, átsüt rajtuk az erotika. A kifejezetten ötletgazdag fejsorozatnak több „rétege” van. Az első, a korai képek, majd a nyolcvanas években egy újabb társult hozzá, a jellemrajzok. Összességükben így lettek sorsképek; ez volt – ez van – és még más is lehet. A legelső kiállításán Hamvas Béla is megjelent, majd a képek láttán megállapította: ezek alkalmasak meditációs objektumnak. Használjuk tehát a sorozat képeit arra, amire valók! Álljunk meg néhány percre – vagy legalább egy pillanatra – egy – egy kiválasztott kép előtt és engedjük, hogy a maga módján hatni tudjon ránk.
Papp Oszkár festményeinek formanyelve gazdag. A friss színekben pompázó, látványszerű megjelenítés, a mozgékony ecsetkezelés, a motívumok szerkezetére szorítkozó konstruktivitás, a szürreális, víziószerű megoldások és a nonfiguratív képmegoldás mind, egyaránt része eszköztárának. A technika is változatos. A festett háttérre olykor homokból, apró szemű kavicsokkal készít plasztikus képeket. Nagy erénye, hogy képesek vagyunk őt megérteni, hogy elfogadjuk róla: már a pályája elején odaállt azon emberek mellé, akiknek fáj valami, akiknek vigasztalásra van szükségük. Megértjük magunkat is, hogy saját sorskérdéseink elé állítva, folyamatosan választásra kényszerülünk. Papp Oszkár abban segít, hogy mindezt vállalni tudjuk.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
