A Szépművészeti Múzeumban utoljára hatvan évvel ezelőtt, 1963-ban volt kiállítás Csontváry műveiből, Pécsett pedig a Csontváry Múzeumban látható alkotások első alkalommal egészülnek ki a fővárosi gyűjteményben őrzött művekkel. A Szépművészeti Múzeumban most megnyílt kiállításon a két intézmény anyagát néhány magángyűjteményben lévő festmény is gazdagítja. Az Áldozati kő Baalbekben, valamint a Naplemente a Nápolyi-öbölben című művekkel utoljára 1994-ben, a Magyar Nemzeti Galéria Csontváry- kiállításán találkozhatott a közönség. A negyvenöt művet - köztük a csaknem harminc négyzetméteres Baalbeeket és a többi óriásfestményt - felvonultató kiállítás teljes képet nyújt Csontváry fő témáiról, motívumairól és életéről, végigkíséri a művész másfél évtizedes festői pályáját.
A magyar festészet történetének talán legeredetibb és legkülönlegesebb mesterének életművét tudjuk most egyesítve bemutatni - emelete ki dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Erre ez a többszörösen is jubileumi év a legalkalmasabb. A mester 170 éve született, 60 éve volt itt, a Szépművészeti Múzeumban az első nagy bemutatkozása, mely robbanásszerűen terjesztette el kultuszát. Ötven éve nyílt meg a múzeuma Pécsett és a képek láttán majd még felfedezhetünk egy másik évfordulót is. Csontváry 1880-ban hallott egy égi szózatot: „festő leszel, nagyobb, mint Raffaello!” Húsz évet adott magának, hogy ez az idő eljöjjön. Tíz évig patikusként azzal foglalkozott, hogy megteremtse az anyagi biztonságát későbbi utazásaihoz, tanulásához.
Első olajfestményével, a 130 évvel ezelőtt készült, 1893-as Pillangókkal indul a kiállítás, mellette az „iskola előtti tanulmányokként” ismert madárképek aprólékos megfestése és eleven színessége a pályakezdő festő-patikus technikai jártasságát érzékeltetik. Már elmúlt negyvenéves, mikor elkezdett rendszeresen festeni, ám hamar utolérte a korát. Első művei objektív természettanulmányok, majd – ahogy fejlődött – sajátos, naiv expresszionista hangvételhez érkezett. Kortársai nem ismerték el művészetét. Kinevették és gúnyolták. Hagyatéka a művészszakértő véleménye alapján csaknem egy fuvaros kezébe került, és ha nincs egy fiatal, jó szemű építőművész, Gerlóczy Gedeon, vásznaiból ponyvát szabdalnak. Nagyon ritkán láthatók együtt ezek az óriásképek, mert a szállításuk roppant nehéz feladat. A keretből nem bonthatók ki, feltekerve nem szállíthatók.
Ez az első alkalom, hogy a pécsi múzeumban és a Nemzeti Galériában látható képek együtt tekinthetők meg. Most a Szépművészeti Múzeumban először sikerült kihasználni a lehetőséget, hogy ebben a hatalmas csarnokban a képei végre kellő teret és fényt kapjanak, mintha csak ide festette volna őket. Itt olyan új tartalmat nyernek a képek, mely maradandó élményt nyújt mindenkinek. Különleges világa nem sorolható be egyik vagy másik „mozgalomba” festői irányzatba sem, és ez a rendkívüli életmű most egy helyen várja látogatóit. Festményei végigvezetnek világkörüli útján. A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című képén egy kucsmás magyar paraszt, egy bosnyák férfi, egy kalapos európai nő és két tollas kalapot viselő férfi is felbukkan. Figurái szinte a mai nézőt is bevonják a kép mozgalmas világába.
Művészetről vallott nézeteinek az egyik legfontosabb gondolata az „élő természet” problémája. Önéletrajzából tudjuk, hogy gyermekkorát a természettel szoros közelségben élte és meg akarta érteni a természeti jelenségeket. Az élő természet más és más formában ugyan, de megtalálható valamennyi képén. A furcsán gyűrődő sziklaalakzatokban, a felhők szárnyas formáiban, a vízesések állatformákra emlékeztető víznyalábjaiban, a dombok, hegyoldalak mozaikszerűen összepréselt színfoltjaiban, a merészen rövidülő terekben, a szokatlanul görbült, de mégis új dimenziók felé utat nyitó személyes, egyéni perspektívában. A Magas-Tátra fiatal korától rabul ejtette. A grandiózus Nagy Tarpatak a Tátrában lenyűgöző látványa sok más festőt is megihletett, Csontvárynak ez a harmadik óriási panorámaképe.
Elbűvölte az idő- és térbeli dimenziók nagysága: az ezeréves cédrusok, a kolosszális méretek, a hegyek, a vízesések. Mérhetetlen tudásvágy munkált benne: mindent látni, mindent érteni akart, ami elé tárult. Cédrusképei, szimbolikus erejük komplexitása, a nekik tulajdonított erős önvallomásos érték miatt is az életmű legfontosabb alkotásai. Az ő korában meglehetősen elterjedt nézet, az ezeréves cédrusokhoz kapcsolódó magyar őstörténeti hagyomány szerint a cédrusok nemcsak a helyi kultuszokban, hanem az ősmagyar mitológiában is kitüntetett szerepet játszottak. A Zarándoklás a cédrusokhoz izgalmasan ötvözi egy elképzelt rituálé szimbolikus telítettségű motívumait a századfordulón megújuló táncművészet új mozdulatformáival is.
A kiállítás látogatói Csontváry egyik – számunkra teljesen ismeretlen – új arcával, a gondolataival is megismerkedhetnek. Szerinte „Minden embernek szüksége van szélesebb látókörre, hogy többet lásson (…) szélesebb látókörben új perspektívára bukkanunk, új távlatban új életet találunk.” Ő úgy látta: „E történelmi időkben a szónak nincs hatása, csak a pozitív tudásnak van alapja és a monumentális alkotásoknak van energiája.” Jól felismerhető harmóniában áll ezekkel a gondolatokkal az 1908-ban készült Mária kútja Názáretben című képe. A festmény a nagy szentföldi képekhez hasonlóan színes és mozgalmas, de rajta már Csontváry alakja is feltűnik. A kútnál tolongó asszonyok között ő az egyetlen férfi, nem vizet visz a kútból, hanem maga tölt inni az állatoknak. A művész – szimbolikusan – éltető vízzel táplálja a világot.
Az elmúlt évtizedekben számos monográfia és képértelmező tanulmány gazdagította ismereteinket a legendás festőről. Akár józan rációval, akár a Csontváry-kultusz táplálta szenvedéllyel közeledünk műveihez, mindig oda jutunk, hogy festészete páratlan jelenség a magyar művészet történetében. Ő a legeredetibb magyar festő. Zrínyi kirohanását is másként látta, mit a többiek! Művészete stílusoktól, iskoláktól független maradt, különös élettörténete, látomásos elhívatása, életművének csodával határos megmaradása - mind a személye körüli mítoszteremtésnek szolgált alapul. A századforduló gyermeke volt, akinek alkotásaiban sajátos módon egyesült a romantika univerzális individualizmusa a modernizmus kollektív eszményeket kereső útjaival.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
