Az alkotókról és a művekről szólva Götz Eszter kritikus elmondta: Ez a kiállítás szokatlan témát vet fel: olyan művészek munkáit láthatjuk a falakon, akik felvállalták, és ma is felvállalják, hogy a szabadkőművesek rendjéhez tartoznak. Az apropója egy nagyjából kerek évforduló: 150 éves (vagyis 151, mert 2021-re esett volna), tehát nagyjából 150 éve jött létre a Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Nagypáholy. Hogy kik voltak a szabadkőművesek, azt a történelemkönyvekből, az irodalomból vagy a kultúrtörténetből többé-kevésbé tudjuk: olyan férfiak - és száz éve már nők is – akik átélték egy évszázadok óta változatlan beavatási szertartás eseményeit. Eszméiket a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas fogalma vezeti. Nem előnyöket várnak a rendhez való tartozástól, hanem tanulást, fejlődést. Személyiségük és gondolkodásmódjuk csiszolódásán dolgoznak. Amíg ezzel foglalatoskodnak a páholyokban, kötényt viselnek. Ez a kötény is a munkára utal, a középkori építőcéhek kötényére. Az első teremben látható díszes kötényekben csak a formáját ismerhetjük fel az eredeti kőműves kötényeknek, de a hímzésük, ábrák, jelenetek már a szabadkőműves tradíciók képi elemei. Oszlopok, kard, lánc, kert, görög betűk, templom, háromszögek és körzők. Ugyanezeket a jeleket egy kis kutatással a nagyobbik teremben, a festményeken is megtaláljuk.
De ezek csak jelek. Kik a szabadkőművesek? Beszélhetnénk sok ismert nagy alakról, George Washingtontól Kossuth Lajosig, Kazinczy Ferenctől Kosztolányiig. Én most nem őket hoznám fel példának, hanem egy olyan embert, aki a néhány napja ünnepelt 1848 szabadságharcának hőse volt, és akit az utóbbi időben mintha elfelejtettek volna. Türr Istvánt, Garibaldi altábornagyát, aki az 1880-as évektől már nem a harc, hanem a béke elkötelezett híve lett. Amikor 1896-ban egész Magyarország a Millennium lázában égett, itt, Budapesten a világbéke-kongresszus elnökeként ő fogalmazta meg azt a felhívást, amit a kongresszus eljuttatott az államfőknek, uralkodóknak, elnököknek és a katolikus egyház fejének: legyen béke. Fordítsuk a hadi kiadásokat iskolák, kórházak építésére, szegények és bajbajutottak megsegítésére, a közös jóra, a műveltség terjesztésére. Türr Istvánról megfeledkezett a magyar köztudat, de a szabadkőművesek nem: minden március 15-én friss koszorú kerül az emléktáblájára a nevét viselő budapesti utcában.
De térjünk vissza a szabadkőműves festőkhöz. Mi a közös bennük? Jelképek és tájak, falusi zsánerkép és nagyvárosi száguldás, lovak és angyalok vesznek körül minket a vásznakon. Hol fogható meg bennük valami közös lényeg? Nehéz a dolgunk, de nem volna könnyebb akkor sem, ha más művészeti ágakban kutakodnánk. Mert mi a közös Kipling és Tamási Áron, Móra Ferenc és Kassák Lajos írásaiban? Vagy Mozart és Duke Ellington, Liszt Ferenc és Nat King Colé zenéjében? Mindannyian viselték a szabadkőművesek kötényét és vallották az elveiket. Volt, aki nyíltan megmutatta a beavatás és a beavatódás misztériumát, mint Mozart, és volt, akinél egy kutatás tárja fel, - mint például Móra Ferenc Kincskereső kisködmönében. És akiknek a műveit itt látjuk, azok kicsodák, és hogyan kerülnek egymás mellé? Sokféle életút, sokféle gondolkodásmód.
Márffy Ödön gyakran rendezett kiállítást a munkáiból Párizsban, majd itthon alapító tagja lett a Nyolcak művészcsoportnak, akik a modem magyar festészet első képviselői voltak. A legtöbben lírai hangvételű Csinszka-portréit ismerjük, több tucat képet festett és rajzolt Ady özvegyéről, akit a költő halála után alig egy évvel feleségül vett. Kassák Lajos így írt Márffy képeiről: „...majdnem meseszerűek, de a való világba kapcsolódásuk mégis kétségtelen. Valami halk, nosztalgikus líra csendül ki belőlük, s talán a valóság és álom között élő ember lírája, (…) mégis állandó vágyakozás az elérhetetlen után. ” A századelő divatos grafikusa és karikaturistája, Pólya Tibor, szintén járt Párizsban, de nem a Márffy Ödön-féle lágy, lírai posztimpresszionizmus mellett köteleződött el, az alföldi hétköznapokat jelenítette meg rendkívüli humorral. Zsánerképeket festett, hetilapok képszerkesztője volt, sok karikatúrája az akkoriban nagyon divatos élclapokban jelent meg. A Bolond Istók, vagy a Borsszem Jankó az 1910-es, 20-as években olyasmi volt, mint ma a francia Charlie Hebdo.
Ruzicskay György első kiállítása Nagyváradon volt. Bejárta Itáliát, Franciaországot, és Szarvason, végül Budapesten kötött ki. 1944-ben, több családot bújtatott a műterme fölötti padlástérben, és az oda vezető csapóajtó elé egy éppen ekkor készülő vásznat feszített ki, amely a kereszten szenvedő Krisztust ábrázolta. Sok életet mentett meg, és a megmenekültek nem felejtették el: 1978- ban megkapta a Világ Igaza kitüntetést. Papp Oszkár a német megszállás alatt ellenálló volt. Partizáncsoportot szervezett, részt vett a Gömbös-szobor ledöntésében. Az ötvenes években, mivel nem volt hajlandó elfogadni a szocreál művészetet, kizárták a Képzőművészeti Főiskoláról. Vitányi Iván szerint „a valóság rejtett arcát” kereste, a világ állandó metamorfózisának szellemét és törvényeit. A szabadkőművességben megtalálta azt a szellemi közeget, amit keresett, sokáig viselte a Magyar Nagyoriens nagymestere címet – mindezt végtelen szerénységgel, tudással és derűvel tette.
Egyik kedvenc témája a napraforgó volt, az a növény, amelyik sugaras szirmaival igyekszik mindig a fény felé fordulni. A mai is működő egyetlen magyar női szabadkőműves páholynak ő ajánlotta a Napraforgó nevet. Temetésén 2011-ben az összes magyarországi szabadkőműves rend képviselői ott voltak és láncot alkottak a sír körül. Végül a nagy elődök sorát a 2020-ban elhunyt Konok Tamás zárja, a magyar geometrikus festészet nagy mestere. Ő is Párizsban szívta magába a szabad művészet illatát. Később Zürichben élt és csak az 1900-as években települt vissza Magyarországra. A látvány helyett őt a láthatatlan láthatóvá tétele izgatta. Egy transzcendens világ vonalakban és mértani formákban megragadható lényege.
Sokféle életút, sokféle művészi kifejezésmód. És itt vannak a mai folytatók: festők, építészek, grafikusok, akik a szabadkőműves elkötelezettségüket az alkotásaikban is kifejezik. Hol puhán, a jelképek nyelvén elbeszélve, sejtelmes utalásokkal, hol a szabadkőműves szimbólumok megjelenítésével. Ahol ilyet nem látunk, ott is felfedezhetünk egy-egy háromszöget, oszlopot, templomot, vagy a sakktáblát, a világ egyik legrégebbi szimbólumát. Ha figyelmesen végignéztük az első terem kötényein látható ábrákat, itt sem kell sokáig keresgélnünk, hogy rábukkanjunk az építés szerszámaira és eszközeire. Templom a természet, írta Baudelaire. Templomot alkotó kő az ember, vallják a szabadkőművesek. Az a küldetése, hogy önmagát építse, önmagán folyamatosan munkálkodjon. Kötényt viselve, vagy anélkül, és ha a kezében nincs is ott a körző, a szögmérő, a véső, a kalapács és a vakolókanál, a lelkében - és az alkotásaiban - bizony ott van.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
