A Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és a Magyar Képzőművészeti Egyetem gyűjteményéből válogatott kamarakiállítás mintegy hetven műtárgyat mutat be. A japán fametszeteknek a nyugati világ, és ezen belül is az Osztrák-Magyar Monarchia művészeire gyakorolt hatását állatja a középpontba. A kiállítás az inspiráló és látványos, eredeti japán műtárgyak mellett a japonizáló fametszetek hazai gyűjteményekben található legszebb darabjait is a közönség elé tárja. Érdekessége, hogy e japán, magyar és más európai műalkotások túlnyomó többsége a XX. század első évtizedeiben került a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe. Így ezek a művek már száz évvel ezelőtt is szerepelhettek együtt tárlaton, egy részük akár 1909-ben, az időszaki kiállításként nyitva tartó „japánszoba” díszeként.
Tavaly nyitottuk meg Tokióban azt a nagyszabású kiállításunkat, mely nemzetközi és magyar gyűjteményünk kiemelkedő alkotásait mutatja be és ott márciusig még látható lesz – mondta el a kapcsolatokról szólva Vígh Annamária, a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese. Most pedig itt ezzel a kisebb, de nagyon jelentős és értékében különleges kiállítással tisztelgünk a magyar – japán diplomáciai kapcsolatok 150 éves évfordulója előtt. A „Kelet vonzásában” egy teljesen új világot, a sokszor értelmetlenül rohanó világunkkal szemben egy egészen más gondolkodást tükröző világot jelenít meg a falakon. A látogatóra talán egyfajta meditációként is képes lesz hatni. Különlegessége, hogy a gyűjtemény nagy része a sajátunk és erre nagyon büszkék is vagyunk.
A Szépművészeti Múzeum már kezdetektől, a japonizmus megjelenésekor is nyitott volt a japán művészetek iránt és azóta is folyamatosan megjelenik itt valamilyen reagálás a japán művészetre, akár inspiráció, akár japán művek bemutatása formájában. Figyelmet érdemel, hogy 1896 és 1914 között Budapesten tizennégy japán tematikájú művészeti kiállítást rendeztek, ami azt is mutatja, hogy a Monarchiában milyen közvetlenül tudtak kapcsolódni a nemzetközi irányzatokhoz. Most, ezen a kiállításon a fametszetekre helyezték a hangsúlyt. Láthat a közönség eredeti japán alkotásokat és olyanokat, melyek az inspiráció hatására magyar és más európai művészek keze alól kerültek ki. Elkészült egy értékes és hasznos kis kiadvány is, ami nagyon jól – tematikusan – értelmezhető teszi a látványt.
Japán egy valóban teljesen elzárt birodalom volt a XIX. század közepéig, 1853-ban katonai erővel kényszerítették ki, hogy megnyissa kikötőit – emlékezett vissza kezdetekre dr. Fajcsák Görgyi, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum igazgatója. A kereskedelmi kapcsolatépítés pedig nagyon gyorsan kulturális, művészeti kapcsolatépítéssé vált, először az 1873-as világkiállításon jelenik meg önállóan Japán és ez indítja el a japán művészet európai befogadásának történetét. A kiállításra most belépő látogatót fogadó műtárgyak azt a képet igyekeznek megjeleníteni, amit a Japánban járt utazók akkor láttak és a legszívesebben vásároltak. Talán a legjellegzetesebb a madár-virágkép, ami a természetet jeleníti meg. Az európaiak számára a háttérnélküliség volt szokatlan, míg az 1830-as évektől kezdődő tájábrázolás, mely egészen új, modern invenció volt a japán fametszet történetében, már könnyebben befogadható volt.
A fametszetek készítése és az eljárás tanítása szempontjából igen nagy jelentőségűek a mintakönyvek. Rendkívül fontos segédeszköz, mert a festőknek mintául szolgáló kompozíciókat tartalmazza. Érthető, hogy gyakran éltek ezzel az eszközzel a művészek tanítása során is, a képek másolását bízták a diákokra. Az európai fametszési eljárásban az alkotó maga metszi fába a kitalált kompozíciót, azután színezi és papírra nyomtatja. Japánban azonban évszázados hagyománya van annak, hogy egy festő komponálja meg az ábrázolást, egy metsző alakítja ki a nyomódúcokat – melyekből általában annyi készül, ahány szín megjelenik majd a papíron – és végül egy nyomtatásért felelős személy viszi fel a festéket a fára és nyomja át papírra. Japánban ehhez vizes bázisú festéket használnak, ezt nem hengerrel, hanem ecsettel oszlatják el a fadúcon, így áttetszőbb, finomabb színátmenetekre is lehetőség nyílik.
Az ukiyo-e (a lebegő világ képei) japán fametszetstílus, a hétköznapi élet örömeit jelenítette meg. A többszínnyomással készült lapok színészek, gésák, kurtizánok, szumó birkózók portréit, valamint fesztiválokat, történelmi eseményeket, irodalmi művek részleteit ábrázolják. A humor, az erőszak és az erotika bemutatása az ábrázolt témáknak természetes velejárói, melyek a merész kompozíciókkal, a pazar szín- és mintagazdagsággal kiegészülve a hétköznapi fogyasztói kultúra szerves részévé, az ábrázolt személy iránti rajongás bizonyítékává emelték a rövid életűnek szánt, poszter jellegű nyomtatványokat. Bár több száz, olykor több ezer példányban készültek, a divat gyors változásának következtében jó néhány kiemelkedő minőségű metszetből mára csak nagyon kevés maradt fenn. A portréalany arcvonásai általában nem egyéniek, kiléte megfejtésében feliratok és szimbólumok segítették a nézőt.
A japán fametszeteken megjelenített emberalakok kétféle módon is inspirálták a nyugati művészeket. Tőlük több kép is látható a kiállításon. A kontinensünktől távoli, életmódjában és kultúrájában gyökeresen eltérő világ lakóinak és mindennapjainak képi megragadása éppen úgy érdekelte őket, mint művészeinek másfajta megközelítésmódja az ábrázolt ember témájához. Conrad Gyula a japonizáló fametsző művészet első művelője volt Magyarországon. Tanulmányairól keveset tudunk, 1905. és 1907. között többször időzött – állami ösztöndíjjal – Münchenben és valószínűleg itt sajátította el a fametszés technikáját. Finom színvilágú, lírai lapjain városrészlet, téli táj, vitorlás, lóitatás jelenik meg, a müncheni fametsző iskolára jellemző felfogásban. Conradnak nem volt japán fametszetgyűjteménye, a japonizmus elsősorban a müncheni grafikusművészek közvetítésével hatott rá és ez jól látszik a „Mezővesdi lány” című lapján is. A kiállításon az eredeti japán alkotások mellett tőle és más európai művészektől több lap is látható.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
