Amint azt Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója a megnyitó alkalmával elmondta, Antal Csaba összművészeti alkotónak nevezhető. Indulásakor, a hetvenes-nyolcvanas években két színházi iskola, a kaposvári és a szolnoki alakult ki és ezek meghatározó módon hatottak a színház művelőire és közönségére. Ő egy rövid kaposvári intermezzo után a szolnokihoz csatlakozott. A kiállításon jól látható, hogy kimagasló alkotója a színházművészet vizuális szférájának. Díszlettervezői munkásságának sokfélesége magával ragad, de ez a sokféleség nem jelent identitás nélküliséget. Művészete a megoldások gazdagságában és a jelentős szövegekkel vagy híres operákkal tett nagy utazásokban nyilvánul meg. A színház erejében hívő művészek családjához tartozik, akik hisznek a színház világteremtő képességében.
Antal Csaba Magyarországon született, de az építészmérnöki diploma megszerzése után Prágában tanult színpadtervezést, majd Párizsban a Sorbonne-on folytatta tanulmányait. Pályafutása során dolgozott a budapesti Katona József Színházban, és a Vígszínházban, külföldön – egyebek mellett – Kolozsvár, Strasbourg, Róma, Modena, Barcelona, Zürich, Bonn voltak fontosabb állomáshelyei és ő szervezte a Velencei Nyílt Színpad Fesztivált is. Számos díjat és kitüntetést kapott, a Színikritikusok Díját ötször is elnyerte, mellette tanított a budapesti Bartók Béla Konzervatóriumban, a bostoni Harvard Egyetemen, de Moszkvában, Münchenben is. Munkamódszere a határozott igenlés, ha szöveget olvas, mindig a színpaddal kialakítandó pozitív kapcsolat jegyében teszi.
A kiállítást megnyitó Forgách András író úgy látta, könnyű dolga van, mert Antal Csaba díszletei önmagukért beszélnek. Elég ránézni egy díszletre és az ember azonnal felismeri Antal Csaba képi világát és ez odáig fajul, hogy az ő esetében még az üres tér is „Antal Csaba-szerű” üres tér lesz. Ő ugyanis – mint általában a jelentős díszlettervezők – filozófus is. Titkos, de alig burkolt programja van, amelynek példáit ennek a kiállításnak a peremén helyezte el, finom utalásokként. Ez a filozófia olyan határesetszerű munkákban is megjelenik, amelyeket tanítványaival közösen készít, amikor a műalkotás nem csupán egy előadás lebonyolítására, hanem kifejezetten az érzékek megnyitására szolgál. Mert amikor tanít, akkor nem csupán díszlettervezést, hanem sok minden más olyat is tanít, amit az életről tudni kell!
Nem egy szakbarbár, inkább a mások érzékenységére nyitott lélek. Olykor-olykor rendez is, de valószínűleg nem a rámenős rendezők közé tartozik. Olyan halkan és visszafogottan tud beszámolni elképesztő helyszíneken készült munkáiról, hogy az ember csak utólag döbben rá, miféle eseményről is hallott. Ez még akkor is igaz, ha a díszlet a kortendencia tükre, benne esetleg visszaköszönnek más díszletben található elemek, melyeket Antal Csaba felkap, és magától értetődően beleilleszt saját univerzumába. A díszlettervezők folyton fejlődő közös nyelve ugyanis egy külön disszertáció tárgya lehetne. Halkszavú, finom úriember, aki még a Napkirály udvarában is jól mutatna. Ugyanakkor minden csínját-bínját tudja szakmájának. A színházigazgatók reszketni szoktak, ha a rendező közli: őt választotta.
A hírneve megelőzi, tudják, hogy sok pénzbe fog kerülni. Általában az a helyzet, ha egy rendező egyszer már dolgozott Csabával, akkor legközelebb is vele dolgozna, sőt, ha tehetné, csakis vele dolgozna! Ismerik, tudják, amilyen nagyratörő és idealista, olyan praktikus is. A dolgozást viszont nem úgy kell érteni, hogy megmondják, mit akarnak, és ő megcsinálja. Ez a dolgozás ilyenkor a legteljesebb szerelem. A díszletei egyszerűek és gigásziak, miközben apró részleteikben brutálisan szofisztikáltak. Olyasmiket kell beszerezni a megvalósításukhoz, amit éppen nem is gyártanak sehol, csak esetleg hallott róluk valahol. Ezek a díszletek nemcsak azzal hatnak, ami látszik rajtuk, hanem a láthatatlan kvalitásokkal is.
Díszletei nem csupán látványok, hanem látnak. Élőlények. Észlelik maguk körül a teret, nyitott szemmel néznek ránk. Mondjuk egy tükörfal, ami azonnal áttetsző lesz, ha hozzáérnek. Ezer gyertya, ami hirtelen egyszerre fellobban. Egy húszkilós, fémekből forrasztott ruha, aminek szoknyarésze valami mágikus szertartáshoz való szimbólum megsokszorozott felhasználásával készült. A híres színésznő pedig órákon keresztül – mint a jó katona – hordozta, tudván, hogy a ruha súlyának jelentése van! A jó igazgatók tudják, hogy a díszletbe fektetett pénz szellemileg meg fog térülni, ha talán anyagilag nem is. A díszletek élete, ellentétben a festmények, regények, zeneművek életével – múlandó. Rögzítésük, megörökítésük, megőrzésük csakis magán az előadáson kívül tud megtörténni.
A díszletek alá vannak rendelve az előadásnak. Járást, teret, szerkezetet, ritmust, dramaturgiát kölcsönöznek, teremtenek. De ha alá vannak rendelve, ez azt jelenti, hogy önmagukban nem műalkotások? Nincs külön jelentésük? Az, hogy festőket kérünk fel díszlettervezésre, talán fél évszázada jött divatba, azelőtt ritkább volt. Ők a díszletbe belekomponálták művészi kézjegyüket, a XX. század második felében a művészi irányzatot is. Olykor megcsinálták a saját színházukat is, ami egyszerre volt előadás és képzőművészeti alkotás. Az előadásnak való alá- vagy mellérendelés viszont nehézzé teszi a nézők számára, hogy külön foglalkozzanak a díszlettel. Azok észrevétlenül hatnak. Antal Csaba munkái szívósan, rendületlenül feszegetik ezt a megkülönböztetést.
Díszletei szinte kopogtatnak a múlandóság ajtaján. Már a legelső is, amely kis padlástérben, néhány tucat néző előtt, intim lakásbelsőt ábrázolt, hordozott valamit a később kibontakozó monumentalitásból. Az Oszlopos Simeon díszlete volt ez Kaposváron. Ez az út Kaposváron, Szolnokon, Debrecenen át, Oslóig, Washingtonig, Párizsig, Milánóig, Palermóig, vezetett - ez már egy másik történet. A kiállítás egyik jellegzetes darabja egy óriási koponya makettje. Egy halott udvari bolond emlékének tárgyi megjelenítése mindent elmond. Önálló esztétikai létező, habár mindeközben tökéletesen tisztában van szolgálat funkciójával is, megjeleníti Antal Csaba személyét és életművét. A teremben belül, lapozható könyvinstalláció formájában elevenednek meg a tervező pályájának meghatározó művei, részletgazdag díszlet makettek, látvány-, díszlet- és jelmeztervek, előadásfotók, videofelvételek. A tárlat március 19-ig tekinthető meg a Műcsarnokban.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
