A tárlat a Londoni Iskola művészetének első magyarországi bemutatója, amely az irányzat legismertebb alkotói mellett a 20. század második felének londoni művészeti színterén kibontakozó művészi párbeszédeket is vizsgálja. A közel kilencven képet bemutató kiállítás Francis Bacon, Lucián Freud mellett a Londoni Iskola olyan kulcsfontosságú alkotóit állítja középpontba, mint, Frank Auerbach, Leon Kossoff, Michael Andrews, R. B. Kitaj, Paula Rego, F. N. Souza és Euan Uglow. Kitekint azonban a tendencia előzményeire és a kortárs brit festészetre gyakorolt hatására is: bemutatja a brit figurális festészet a 20. század elejétől napjainkig ívelő történetének egyik legfontosabb szálát. A kiállításra jelentős festményeket kölcsönöztek európai és tengerentúli magángyűjtők, közgyűjtemények és számos mű érkezett a londoni Tate Britain gyűjteményéből is. A látványelvű festészet hagyományait továbbfolytató művek a hétköznapi életet jelenítik meg, egy emberközpontú, expresszív festészetfelfogás példái. A festményeknek gyakran központi tárgya az emberalak, az alakformálás, a festékkel, mint anyaggal való kísérletezés. Ennek nyomán a képfelület kézzelfogható érzékisége és anyagszerűsége a művek értelmezésének kulcskérdései közé tartozik.
Igazi mérföldkő a mai – állapította meg Baán László, a Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója. Nagyon régóta szerettünk volna ugyanis egy olyan kiállítást Budapesten, ami bemutatja Francis Bacon, Lucián Freud és kortársaik művészetét. Hosszú idő óta tárgyaltunk erről a londoni Tate-tel. Most nyílt meg erre a lehetőség: ők rendeztek a Londoni Iskola alkotóinak műveiből egy nagyszerű kiállítást Londonban, a legújabb új szemszögből, friss szemmel megvizsgálva ezt a különleges és kiemelkedő brit iskolát. Ennek egy „Budapestre hangszerelt” változata jöhetett el hozzánk, mely a londoniak véleménye szerint is egyenértékű az eredetivel. Rendkívül izgalmas gyűjtemény, egy olyan világot mutat be, amire – egészen biztosan – sok-sok tízezer ember lesz kíváncsi.
Bár a kiállító művészek jól ismertek Nagy-Britanniában, az értelmezésük mindig kicsit bonyolult és komplikált volt – mondta el róluk Alex Farquharson, a Tate Britain igazgatója, a kiállítás megnyitásakor. A két központi alak, akik köré terveztük a kiállítást, jelentős személyiség és Lucián Freud – akinek az alkotásait még soha nem mutatták be Magyarországon – most méltó teret kapott. A háború utáni brit művészet három fő irányba sorolható: a pop art, az absztrakt, illetve az a fajta modern művészet, ami az emberi létet, körülményeket, feltételeket mutatja be. A művészet, amit most itt látunk, univerzális. Ez azt jelenti, hogy az emberi lét elemeivel foglalkozik, amivel tulajdonképpen akár Rembrandtig is vissza tudunk menni. Ugyanakkor volt időszak, amikor a kortársak megkérdőjelezték. Az egzisztencializmust egyes országokban másként értelmezték.
Ezt a fajta univerzális megközelítést mindenki maga értelmezheti, mert ezek a művek hatnak az idegrendszerünkre. A képek egy része az urbánus, a városi létformát mutatja be, hiszen a művészek többsége ott élt. Ez brit művészet annak ellenére, hogy az alkotók közül szinte egyikük sem született Nagy-Britanniában, van közöttük német, indiai, közép-amerikai, portugál. Mégis, amit felmutatnak, az annyira londoni, hogy ezért is kapták a Londoni Iskola gyűjtőnevet. Ők ott alkottak egyetemlegeset és maradandót. Ugyanakkor a kiállítás olykor a földrajzi határokon túllépve az expresszív anyag- és alakformálás előzményeire és párhuzamaira is kitekint, noha a Londoni Iskola központi alkotóit elsősorban mégis a helyi, művészeti hagyományok összefüggésrendszerébe helyezi, nagy hatású, iskolateremtő brit festők fontos alkotásait is bemutatva.
Elena Crippa, aki a Tate Britain részéről volt a kiállítás kurátora néhány érdekességre hívta fel a figyelmet. A cél az volt, hogy a brit modern festészet egy nagyon hosszú ideig tartó és nagyon befolyásos korszakáról beszéljünk – mondta. Ha ezt a nagy diverzitást, különbözőséget és mégis az egyéni jegyeket szeretnénk csokorba fogni, két fő tendenciát különböztethetünk meg. Nemcsak tükrözni szerették volna a realitást, hanem, valóban a maga fizikai valóságában ragadták meg. Ezt úgy érték el, hogy nagyon jól sikerült kombinálni egyfajta intim jellemzőjét a bemutatni kívánt tárgynak és az ecsetkezelésnek, a festék anyagának. A művész az ő országából, családjából ábrázolja a testvéreit, rokonait, szeretőit, barátait. Az alakok, testek nem idealizált formában jelenek meg, hanem direkt, közvetlen módon, ahogy az életben előfordulnak.
A tájképeken is azokat a londoni utcákat, városrészeket látjuk – a híres épületek nélkül – ahol a művészek járnak, laknak. A portrék, az egész alakos képek, tájképek mellett a kiállításnak van egy olyan része, ami a történelmi festészethez viszi vissza a nézőt. Itt megint csak nem a nagy, történelmi eseményekre kell gondolni, hanem azokra az intim eseményekre, amik a művész életében lejátszódtak. Olyan érzékelések, kulturális események, amik pontosan az egzisztencializmus lényegét mutatják meg. Ha a művész zsidó származású, akkor azt, ha nő, akkor a nőiséget. Lucien Freud egy alkalommal azt mondta: „Amikor festünk, mi úgy festünk, hogy már tudjuk mi lesz a vége.” Ez a háború után nagyon fontos vallomása volt a művésznek a művészetről, aki pontosan tudja, hogy az élet mulandó, viszont a művésznek meg kell ragadnia az életet. Ezért látjuk ennek a kiállításnak a képein is, hogy a művészek ragaszkodnak az élethez az egyébként nem könnyű körülmények között.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
