A Szépművészeti Múzeumban 2006-ban láthatta a közönség a mester rajzait és rézkarcait a Rembrandt 400, Rézkarcok és rajzok című nagy sikerű kiállításon, majd 2014/15-ben is a Rembrandt és az arany évszázad című tárlaton – emlékezett vissza dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. A múzeum grafikai gyűjteménye az egyik leggazdagabb Közép-Európában, több mint százezer lap pihen a múzeum rejtekében és várja időről-időre, hogy kiállításon jelenhessen meg. A Rembrandt születésének 400. évfordulója alkalmából rendezett kiállítást százezernél is többen látták. Most a mester halálának 350. évfordulója előtt tisztelegve mi is megemlékezünk művészetéről, ahogyan ezt a világ számos nagy múzeuma az idén már megtette. Nem vagyunk elmaradva, Rembrandt 1669. október 4-én halt meg. Kicsi, de nagyon izgalmas kiállítás jött létre, a mester és tanítványainak rajzaiból és rézkarcaiból, melyekből a Szépművészeti Múzeumban közel negyven rajzot őrzünk. Rézkarcokból szinte az életmű teljes egészét, mintegy 300 darabot mondhatunk magunkénak. Mindezekből számos látható a január 5-ig nyitva tartó kiállításon.
Ezen a kiállításon a mestert tanítványai környezetében mutatjuk be, mint tanítót, aki maga is nagyon sokat tanult elődeitől adta meg a kiállítás vezérmotívumát Tóth Bernadett kurátor. Rembrandt már 26 éves korában fogadott tanítványokat és később is – becslések szerint – évente húsz tanítványa volt a negyvenéves pályafutása alatt. Közülük mintegy ötvenet név szerint ismerünk. Rembrandt műhelye egyfajta szabadiskolaként működött, ahová többnyire alapképzésüket elvégzett, kész művészek jelentkeztek. Céljuk a mesterrel való együttműködés során tudásuk tökéletesítése, elmélyítése volt. Teljesen elsajátították Rembrandt rajzstílusát, vele megegyező rajztechnikákat - lavírozott toll- vagy ecsetrajzot, barna tintát, krétát - alkalmaztak. Másolták a műveit, élő modell után rajzolhattak aktot, ami egyáltalán nem volt magától értetődő a XVII. századi Hollandiában, mert például a ruhátlan nő aktrajzolása tilos is volt. A tanítványok Rembrandttal kirándulásokat tettek Amsterdam környékén és ugyanazokon a helyeken készítettek vázlatokat – ezek közül pár ezen a kiállításon is szerepel.
A legfontosabb mégis a kompozíció, a történet mesélés volt számukra, hiszen ők is történeti festők szerettek volna lenni, mert ez állt az akkori festészeti műfajok hierarchiájának csúcsán. Rembrandt variációk készítésére bíztatta őket. Így a kiállítás a korabeli rajzoktatási rendszer szerint épül fel: portré, aktok, történetmesélés, tájkép és élet után készült figuravázlat. A portrék között Jan Uytembogaert remonstráns prédikátor portréját hasonlíthatja össze a látogató Fedinand Bol, Felolvasó öregember című, mellette függő rajzával. Rembrandt nem portréfestőnek készült. Történeti festő szeretett volna lenni és 1639-ben egy levelében írja. „arra törekszem, hogy a lehető legtermészetesebb mozgalmasságot mutassam be. Ezen a képén a prédikátort munkavégzés közben ábrázolja, ahogy az olvasásból éppen feltekint a nézőre, töprengve az olvasottakon. Ez a pillanat megragadása. Bol egy zsánerjelenetet ábrázol, a hallgatóságot is odarajzolja a sarokba.
Rembrandt műhelyében a tanítványoknak lehetőségük volt az aktrajzolásra, sokszor egymásnak álltak modellt. A „Két férfiakt és asszony gyerekkel a háttérben” rajzon jól látjuk, hogy a mester házában a családi élet és az alkotás egy fedél alatt zajlott. Csupán egy lépcsőfok választja el a két aktot a háttértől, ahol egy asszony járni tanít egy gyereket. A járóka a lépésről-lépésre történő rajzgyakorlás szimbóluma. Ez a rézkarc egy rajzlecke alatt készülhetett, ahol Rembrandt együtt rajzolt a tanítványaival, akiket a változatos fény-árnyék kezelésből adódó plasztikus hatás elérésére bíztatott. Később bekerülhetett abba a tíz – tizenkét lapból álló rajzmintakönyvbe, amelyben Rembrandt az emberi test ábrázolását mutatta be tanítványainak. A rézkarcon ábrázolt mindkét modell ugyanaz a személy, a mester egyik hamburgi származású tanítványa, Christoph Paudiss.
A tiltással dacolva ábrázolt félakton feltehetően Hendrickje Stoffels látható, aki a művész felesége, Saskia halála után Rembrandt élettársa lesz. Őt 1654-ben az egyház megfosztotta a szentáldozás lehetőségétől, mert vadházasságban élt a művésszel. Bűnbánó Magdolna alakja a kályhán igen valószínűen erre az eseményre utal, csakúgy, mint a gesztus, amellyel a fiatal nő rátapos a papucsra, a könnyűvérűség szimbólumára. Csodálatos, milyen részletgazdagsággal ábrázolta Hendrickjét Rembrandt. Ehhez a rendkívül finom, odaadó figyelemmel kivitelezett rézkarchoz a lemezről hét változatot készített. Közülük négyet japánpapírra nyomtatott. Ugyanebben a kiállítási szekcióban látható a mester legutolsó,1661-ben készített rézkarca, a Női akt nyíllal.
Rembrandt tanítványainak alkotásai közül kiemelkedik a Barent Fabritiusnak tulajdonított „Zsuzsanna a fürdőben”. A rajz tollal, barna tintával, vörösbarna és szürke lavírozással, vörös krétával készült, Rembrandt egyik főműve, az azonos című – jelenleg Berlinben őrzött – festmény variációjaként. Ezen a rajzon is jól látszik a hattyú és a fellökött korsó. Amikor az aggastyán odalép Zsuzsannához, felborítja a korsót, a víz kiömlik belőle a medencébe, ettől a hattyú megriad. Rembrandt a festményét hanghatások ábrázolásával is igyekezte élénkíteni. Ezt a kompozíciót később ő maga is megváltoztatta, a tájat lefestette és inkább az alakok, a szereplők közötti belső drámára összpontosított. Kutatók véleménye szerint ez egy nagyon fontos állomás Rembrandt életében: 1642-ben elveszítette Saskiát, elkészült az Éjjeli őrjárat, amelynek a fogadtatása vegyes volt, lehetséges, hogy ebben az időben alkotói válságba került. A „Zsuzsanna a fürdőben” festményén több mint tíz éven át dolgozott és az, hogy annyi változatot készített, jól mutatja a benne mélyen zajló folyamatot.
Rembrandt művei között is más festő alkotása átdolgozásának számít a „Menekülés Egyiptomba”. Az amsterdami színház 1659-ben mutatta be Eszter történetének drámáját. A megrendelő számára Rembrandt festményt készített, mely ma a Puskin Múzeumban látható, azon a szereplők másként vannak elhelyezve. Megvásárolta Hercules Seghers alkotásának egyik rézlemezét, rajta a Tobiás és az angyal című művel. Rembrandt átalakította a lemezt, teljesen más jelenetet hozott létre, az angyal szárnya Mária felett még látható. A kiállítás utolsó két szekciójában a „szabad ég alatt” gyűjtőcímhez sorolható művek, illetve a „zsánerjelentek és figuratanulmányok” láthatók.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
