Igaz, ezúttal nem hajóra száll. A Huszárik Zoltán Alapítvány, a család és az Uránia Nemzeti Filmszínház együttműködése eredményeként, a korán elhunyt filmrendező, Huszárik Zoltán grafikai alkotásaiból nyílt kiállítás az Uránia mozi kávézójában.

A kiállítás itt sajnos csak rövid ideig, mindössze egy hétig látható, majd vándorkiállítássá alakulva, előbb Vácon, majd a rendező szülőfalujában, Domonyban, ezt követően pedig – a tervek szerint – az ország több helyén is a közönség elé kerül. Aki Huszárik Zoltánra emlékezik, életművét értelmezi, vagy éppen csak érinti, meg kell említenie sokoldalúságát, a képzőművészeti, írói tehetséget – mondta el róla a kiállítás megnyitásakor Ágh István a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító. Ez a tehetség a leforgatott, megkomponált képanyagban, az irodalmi szövegkönyv megfilmesítésében, a filmművészetben nyerte el végső kifejezési formáját. Az emlékező nem hagyhatja említetlenül a lényeget, a próteuszi, alakváltoztató személyiséget, miként róla Tóth János filmművész munkatársa és barátja mondja: „Az volt benne felemelő, hogy sohasem tűnt egyhangúnak, mert igen gazdag volt a változatokban.”

 Egy sokoldalú tehetség állt döntés előtt az érettségi után. Éppúgy fölvehették volna a képzőművészeti főiskolára, mint ahogy a filmrendező szakra került. Ha a pálya alakulását folyamatában próbáljuk látni, mindig a rajzaival kezdjük, s ha filmjeit a személye felől szeretnénk megközelíteni, mint éppen most is, grafikai kiállítását állítjuk az első alkalomnak, mint a legelső bizonyítékot képességére. „Képzőművészeti tehetsége korán megmutatkozott, s én, mint az aszódi gimnázium tanára - mondta Schéner Mihály festőművész a Petőfi Múzeum 1986-os kiállításán - megfigyelhettem és támogathattam az akkor tizenhat éves, nagyon szenzibilis, és kiemelkedően tehetséges diák képzőművészeti törekvéseit.” Természetes volt, hogy már halála első évfordulóján grafikai kiállítással emlékeztünk rá Gödöllőn. Legalább nyolcszáz rajzból kellett válogatni az irodalmi múzeum munkatársainak, és ez a bőség arra is utalt, mintha folyamatos elfoglaltsága lett volna a rajzolás. Pedig csak valóban a képi gondolkodás rögzítése volt. Ha akadt valami felület, papír fecni, ceruzacsonk, vagy beszerezhetett finom olasz rajzlapokat, melyeken arany Parkerrel húzta meg a vonalat. Így lett a rajzolás alkalmanként kikapcsolódás, játék, baráti gesztus, a rendezéshez szükséges fölkészülés, jelmezterv, díszletkereső kaland, pénzkereset a szegénységben, könyv illusztráció, borítóterv, újságrajz. S bár a modellhez való hasonlóság fontos, a művészet mégis ott kezdődik, hogy a saját létét viszi át a vonalba, egy görbülettel vagy hajlítással lelket lehel bele, a pont dimenziójából kiszabadul a síkba, miközben a tér illúzióját is kelti, így lesz a képzőművészeti alkotómunka alapja a világ vizuális birtokbavétele. Ha arra keresek választ, mi volt rajzainak jellemzője, akkor nem a stílust említeném először, mert éppúgy lehetett szecessziós, főleg a nőalakokban, mikor a szeretett nők ajándékba kapták tőle önmagukat, vagy súlyosan realista is lehetett egy-egy annak tetsző figurában. Tűnhet ironikusnak is éppen a Korányi kórház megmentett öngyilkosairól készült tanulmányokban.

A sokoldalú tehetség sokféle megjelenése gyakran inkább a megtervezett alkotómunka lehetetlenségére, állandó akadályoztatásra vallott. Nem tudom, kellett-e még művésznek - talán mert a zsenik sorsrontó útján járt - ennyi és ekkora falakba ütköznie? A féltékenységgel, az irigységgel, a deviancia vádjával, az egzisztenciális megsemmisítés fortélyaival kellett szembenéznie már a főiskolán, az ötvenes évek elején, mikor nem is a hatóság, hanem a főiskola vezetősége döntötte el, hogy kulák származású. Pedig a domonyi birtok nem volt több a kulákra megállapított terület harmadánál. Hét évet veszített a visszavételig, amikorra elismerték az igazságtalanságot. Az akkori hetet, később is üresjáratra kényszerített évek követték. Vagy kisfilmek az Elégia és a Szindbád, majd a Szindbád és a Csontváry között, sikertelen házalás a Feleségem története forgatókönyvével, miközben hálát várt el a hatalom, mert drága filmeket készíthetett. Ráosztották a Burgert-féle bábolnai gazdaság dokumentumfilmjének megrendezését, és ő vállalta, mint Michelangelo a Sixtus kápolna kifestését hanyatt fekve, mintha abba halt volna bele a forgatás előtti napon. Pedig a filmgyár jó szándékú igazgatójának ajánlatára rajzkúrás pihenésre is távozhatott volna.

 Nagyon fontos Huszárik Zoltán személyének megértéséhez a grafikája, ahogy Csoóri Sándor gyászoló verse is ezt bizonyítja, a költő látomásának utolsó képében. „Azt mondják: vékony, szélcibálta férfi volt, / hóna alatt fekete mappa / egyszerre csak megindult futva lefelé / s mappája lapjai szétszóródtak a bokros lejtőn. / s rajzokon nők, nők, egy szecessziós édenkert bentlakói, / combok és ernyedt kezek a délután lusta sugarában” summázta a vers a különben rengeteg témát és változatot. Míg az örökkévalóságnak készült filmek, mint a világ filmművészetének részei, fölszívódtak a köztudatban, színházi és rádiós rendezései is talán archiválva elérhetővé válhatnak, mintha csak a rajz maradt volna az egyetlen, mint költőnek a vers, a fekete mappa, széthullva, mégis megmaradva. És még a legenda, mely egyedül csak az övé lehet. Annyi legenda vette körül, mintha való élete lenne. Okot is adott rá, bár maga is kitalálta és hagyta terjeszteni. Hozzánk, barátaihoz, ismerőseihez is legendáival kötődik még Huszárik Zoltán, így a miénk. Világosan él emlékezetünkben, de ahogy a vízbe dobott kő terjedő gyűrűje egyszer csak elhal, ahogy mi is eltávozunk, és már csak a följegyzésekben lesz jelen, majdnem személytelenül, miként Krúdy párbaja a katonatiszttel. De az a nyom, amit hagyni akart az időben, bizonyosan megmarad filmjei által.