2017. május 1. hétfő, Fülöp és Jakab napja
A gettófaltól a Siratófalig
Révay András
2016.12.18 21:23
A magyar szürrealizmus történetének legkiemelkedőbb művei láthatók 2017. március 26-ig a Nemzeti Galériában, ahol Ország Lili alkotásaiból – szinte a teljes életműből – nyílt kiállítás „Árny a kövön” címmel. A 90 éve született művész képeiből ilyen nagyszabású válogatás korábban még soha nem került a közönség elé.

 Ország Lili a magyar képzőművészet egyik legtragikusabb alakja. Képein az örökös szorongás, a félelem az idegenség érzése uralkodik és erre sajnos jó oka is volt. Ungváron született 1926. augusztus 28-án, Oesterreicher Lívia Éva néven, magyar anyanyelvű izraelita – részben katolikus - vallású családban. Ungváron érettségizett 1944-ben, a magyaron kívül csehül, szlovákul, németül, angolul, olaszul, héberül beszélt és olvasott. Az iskolában jó tanuló volt és már ekkor kitűnt rajz és festő tehetségével. A deportálásból az apja által szerzett hamis papírokkal sikerült megszökniük, Budapestre menekültek. A fővárosban újabb hamis igazolványuk révén már, mint római katolikus erdélyi menekültek éltek. Mindannyian túlélték a vészkorszakot, de az ekkor tapasztaltak örökre meghatározóvá váltak az 1948-ban hivatalosan is Ország-ra magyarosított néven ismertté vált művész további életében. Fájdalmasan fiatalon, 52 évesen halt meg.

 Ennek a kiállításnak kurátora, Kolozsvári Mariann szinte e képek között nőtt fel, mert édesapja – Kolozsvári Ernő - az egyik legfontosabb gyűjtője volt Ország Lili képeinek - állapította meg a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria főigazgatója dr. Baán László a kiállítás megnyitásakor. Nem csoda tehát, hogy rendkívül izgalmasan rendezett és végiggondolt életmű bemutatót láthatunk. A falakon hazai és külföldi, rokon stílusú festők művei is szerepelnek, mint például Giorgio de Chirico, Paul Delvaux és Toyen alkotásai. Nyolc külföldi intézmény támogatása tette lehetővé, hogy olyan széles válogatás kerülhessen most a budapesti közönség elé, amilyen Ország Lili képeiből soha nem volt még látható. A kiállítás befejezése is különleges, mert Kolozsvári Mariann megépítette azt a labirintust, amit a művész megálmodott. Minden látogató ezen a labirintuson keresztül távozik majd.

 Ország Lili negyvenéves volt, amikor Székesfehérváron megnyílhatott élete első kiállítása. Abban az időben ő inkább a „tűrt” kategóriába tartozott. Ezt a kiállítás most úgy igyekeztek megcsinálni, ahogyan azt Ország Lili elképzelte, ahogyan ő szerette volna. A látogatót mindjárt a tárlat elején fogadó valódi téglafal sem véletlen. „A falak bennem vannak” - mondta, és egész munkásságában egy szerzetes türelmével és megszállottságával örökítette meg belső világának minduntalan előtűnő falait. A képeit ő valóban téglafal előtt szerette volna látni és a többi korszak bemutatása is a kívánságaihoz igazodik. Nagyon sok olyan kép - például a cipők sorozat - szerepel ezen a tárlaton, melyek sohasem voltak együtt láthatók vagy még egyáltalán nem kerültek a széles nyilvánosság elé.

A Képzőművészeti Főiskolát 1950-ben végezte el, itt Szőnyi István, Berény Róbert, Szentiványi Lajos tanítványa volt. Utána ösztönösen kereste a „saját ügyét”, rá is talált a falakra, mint témára. A magyar festészetben szinte példa nélkül, a klasszikus szürrealizmus hangján szólaltak meg vallomásai. Ország Lili a magyar szürrealizmus történetének legkiemelkedőbb műveit alkotta meg az 1950-es évek közepén. A kiállításon a művészetét ért hatások érzékeltetésével, az analógiák párhuzamba állításával válik igazán világossá festészetének eredetisége és egyedisége. Ország Lili a gettó falától jutott el a jeruzsálemi Siratófalig. Végigkövethető a fejlődés, ahogy a főiskola utáni időkben festett individuális falaktól a városfalak képein át jut el a Panaszfalig, s onnan a Labirintus faláig.

 Zárkózott, alkalmazkodásra képtelen személyiség lévén, az 1950-es évek nyomasztó légkörében saját, társtalan útját kezdte járni. A művész alkotói korszakainak sorát követő kiállítás első nagy egységét az 1952-1955 közötti Korai képek alkotják. 1955-1957 közötti évei az ortodox szürrealizmus jegyében teltek. E korszak fő motívuma a fal, a téglafal, ebben az egységben láthatók analógiaként Giorgio de Chirico, Paul Delvaux és Toyen művei. Későbbi utazásai során orosz és bolgár kolostorokban találkozott a pravoszláv ikonokkal, hatásuk érzékelhető a következő, ún. Ikonos korszakának művein. Ország Lili az 1950-es évek közepén, első festményeivel egy időben kezdett el montázsokat készíteni. Montázsainak alapanyagát fotók, reprodukciók, régi könyvillusztrációk, szemléltető ábrák kivágott részletei adták, csakúgy, mint Max Ernstnél, aki felfedezte a montázst a szürrealizmus számára. A montázsok végigkísérték pályáját, fontos szerepet játszottak a kompozíciók előkészítésében, olykor festmények előképéül szolgáltak.

A rég eltűnt városok nyomait idézik az 1960-1965 között készült városképei. Az 1960-as években a prágai zsidó temető sírköveiben találta meg azokat az „építőköveket”, melyekkel megalkothatta képzeletbeli, a lelkében és emlékeiben élő városainak alaprajzait. Ekkor alakul ki senki máshoz nem hasonlítható kifejezésmódja. 1965-től jelenik meg festményein az írásjel, a betű, ami egyszerre mementó, szakrális kifejezés, üzenet egy letűnt korból, töredék, a pusztulás hírnöke. Ez alapján teremtette meg 1966-1969 között az írásos korszakát. Jellemzője a szürke, barna színvilág, a faldarabokon ókori világok feljegyzéseivel, rejtélyes héber vagy annak látszó betűkkel, írásjelekkel. Elővettem apám imakönyvét – mondta el egyszer a művész – és lemásoltam belőle a betűket a falakra, betűt, betű után, héber betűket, és elneveztem a festményt Nyugati falnak. Így kezdődött.

Ország Lili 1972-ben két nagy méretű, összegző művet festett, a Minden titkok kapuja és a Múltba nyíló kapuk című ikonosztázokat, melyeken már megjelenik új, szinte névjegyszerűen azonosítható motívuma, a nyomtatott áramkör. A kommunikációs szimbólumnak is tekinthető sajátos motívum egyszerre civilizációs jelkép és labirintusra is emlékeztető forma. Ez az a formavilág, ami nagyszabású festménysorozatának, a Labirintusnak is alapmotívumát képezi. A fő művének tekinthető Labirintus-sorozatot 1974-ben kezdte el festeni. A kezdetben még színes sorozat utolsó művei már feketébe borulnak. „Ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, és én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni... ezt be kell járni." Ország Lili haláláig festette a sorozatot, míg utolsó, fekete képével szinte rázárult a labirintus kapuja.

 A sorozat bemutatását úgy képzelte el, hogy ezek egyszer „sűrűn egymáshoz komponálva kapják meg valódi értelmüket". Ez azonban csak halála után valósult meg, amikor 1980-ban a Budapesti Történeti Múzeumban építették fel a labirintust a művész útmutatásai szerint Deim Pál közreműködésével. Azóta nem láthatták a nézők a sorozatot. Most Ország Lili elképzelésének megfelelően felépült a teljes, több mint ötvendarabos Labirintus. A műveket a költő-barát Pilinszky János Apokrif című verse értelmezi, mely Alföldi Róbert előadásában hallható. A kiállításhoz reprezentatív katalógus készült, amely - korábban nem közölt dokumentumfotókkal és csaknem kétszázötven reprodukcióval illusztrálva - jelentős szerzők tanulmányain keresztül ismerteti a művész különböző alkotói korszakait.

Kapcsolódó témák

Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.

A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.

A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.

A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!

2016.10.30 20:35

Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.

Blog ajánló
Egy nap a városban A tökéletes újcirkusz: All genius are idiots
Sosem felejtem el, ahogy a színpad elé lépve megpillantottam a magasban a gitározó és éneklő transzvesztitát, szarvasagancsban. Egy dús szőrű, olasznak látszó spanyol ugrott a lábaim elé, mint egy kutya, el akarta lopni az egyik néző táskáját, de minduntalan rászólt a gazdája, egy kétméteres svéd.  És akkor még le sem ültem a székemre, az előadás előtt voltunk. Imádom az újcirkuszt. Írtam már róla sokat, miért. A régi vándorcirkuszok romantikáját nem az előadásokban, hanem az életmódban kell keresni, két műsor között. Az újcirkusz ennél már több: szabadon választhatja meg, hogy látványos show-kkal értelmezi újra a műfajt, mondanivalót, sztorit álmodik egy-egy előadás mögé, brutálisan őszinte kitárulkozással teszi szerethetővé magukat a cirkuszosokat, vagy zenével, esetleg egyéb művészeti eszközökkel segíti meg az előadást. Mindegyik megoldás egyetért abban, hogy a cirkusz többről szól, mint mutatványok egymásutánja. Kell valami, ami a mutatványoknak értelmet ad, a közönségnek pedig színházélményt nyújt. Nem cirkuszélményt. Eldöntheti mindenki, melyik tetszik neki inkább. A látvány és a dramaturg fejlődése többek között a Recirquel világa, ők próbálnak ezen a területen fejlődni, és szépen haladnak. De ahogy a filmes, úgy a cirkuszi ízlésem is inkább a kis költségvetésű, underground felé hajló kísérleti megoldások irányába tol. Azt szeretem, amikor a kreativitás inkább a műfajok egyesítésében, kísérletezésben fejeződik ki, amikor valaki olyat alkot, amit más nem tudna. Ilyen élmény volt nekem a Cirkus Cirkör Undermän előadása. És ilyen volt az All Genius Are Idiots is, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik előadása, a Svalbard, vagyis a Négy Emberi Állat agyszüleménye. Ők a stockholmi tánc- és cirkuszművészeti egyetemen találkoztak, és rögtön tudták, hogy együtt kell továbbmenniük. Így tettek.   Szóval ott énekel egy szál gitárral a nőnek öltözött férfi, szarvasaganccsal. Odalent hülyéskednek a többiek. Aztán beindul a koreográfia: az előadás a táncelőadások szabályai szerint zajlik, mozdulatokkal zajló párbeszédekkel. Aztán minden megáll, valódi párbeszédeket látunk. Aztán egy cirkuszi mutatvány. Aztán zene. Aztán a transzvesztita odalép egy bevásárlókocsiba épített komplett DJ-szetthez, ahol a saját hangjával, hangszerekkel és repeaterekkel komplett koncertélményt ad. És a zene jó, és szívesen ülnék egy ilyen koncerten.  De ez nem koncert. Odafent a kötélen tekerednek a többiek. Idelent alsógatyában a szőrös spanyol hülyül. Akkor mi ez? Mi a fene ez? Nem tudom. Nem tudja senki. Egy káosz, tánc, cirkusz, koncert és mindennek a komédiája egyszerre, úgy, hogy talán egyik műfaji ág sem nő a többi fölé. A zseni és az idióta vékony határvonalának megtestesítője, ahogy az előadás nevéből is kitűnik. Nem áll össze egyetlen mondanivalóvá, de erős karakterekkel (Ben Smith alakítása transzvesztitaként például annyira erős, hogy a végén meg sem kellett mozdulnia, a tartásával volt képes kommunikálni), műfaji kísérletezéssel egy olyan egyveleget alkot, ami hihetetlenül izgalmas. És ami egymagában megindokolja, hogyan lehet Stockholmban tánc- és _cirkusz_művészeti egyetem.  Ők nem is olyan rég még ott tanultak. Mi vár erre a műfajra nemsokára? Hemzsegni fognak a fantasztikus alkotók. Szóval aki rám hallgat, velem együtt szereti az újcirkuszt, a Müpában pedig a látványos, a Trafóban az elgondolkoztató előadásokat kutatja velem együtt. 
Városlátogatások Bari,az olasz csizma ékessége
Bari,az olasz csizma ékességeAz ókori Apulia – a mai Puglia – tartomány fővárosa Bari, Dél-Olaszország egyik legnagyobb városa, melyet tréfásan dél Milánójának is szoktak nevezni.  Az ókori történetírók szerint a város nevét egy illír katonai vezetőről, Barionusról kapta. A település már a normann időszakban virágzott, de fénykorát a Hohenstaufen-dinasztia idején élte, amikor II. Frigyes egyszerre ült a dél-itáliai királyok és a német-római császárok trónján.A történelmi óváros (Barivecchia) egy kis félszigeten helyezkedik el, amely egy sas fejéhez hasonlít, ezért l’aquila barese (jelentése bari sas) néven is emlegetik. Az óváros olyan, mint Nápoly útvesztői, a látogatók szerint, Bari olyan, mint Barcelona és Nápoly eltitkolt gyermeke.A Corso Cavouron érünk a város ősi központjába, melyet Barivecchiának, vagy egyszerűen Centro Storicónak neveznek.  Barivecchia szűk, kanyargós utcái és zegzugos sikátorai, az 50-es évek olasz neorealista filmek hangulatát idézi.Az impozáns méretű kikötő élénk kereskedelmi és turistaforgalmat bonyolít. A pálmafákkal szegélyezett és az erődítmény fala mellett húzódó tengerparti sétány minden napszakban szép látvány.Látnivalók:A Szent Miklós templom:A város védőszentjéről, Szent Miklósról elnevezett bazilika (Basilica San Nicola), az európai kereszténység egyik legjelentősebb egyházi építménye. A román stílusú zarándoktemplom a XI. században épült a Törökországból zsákmányolt Szent Miklós ereklyéinek megőrzésére.De, hogy kerültek ide Szent Miklós ereklyéi a törökországi Myrából? Egyszerűen ellopták! Történt ugyanis, hogy 1087-ben, az olasz kereskedők által felbérelt kalózok a csontok egy részét és a sírban lévő ereklyéket Bariba vitték, feltételezve, hogy a tengerészek védőszentjének maradványai megvédik az olasz flottát az ellenségtől és a viharos időjárástól. Más legenda szerint Miklós egy Bari városában élő papnak jelent meg álmában, és kérte, hogy ereklyéit szállítsák a városba.Bari polgársága három hajót küldött Myrába, ahol meg is találták a korábban elrejtett tetem maradványait, mivel azok csodálatos rózsaillatot árasztottak. 1087. május 9-én értek vissza a hajók Bariba, ahol a Szent tiszteletére építették a S. Nicola-templomot, és az oltárán aranykoporsóban helyezték el az ereklyéket. Azóta itt nyugszik Szent Miklós, az igazi Mikulás, hiszen a finnek által kitalált Lappföldi Mikulásfalván élő Joulupukki – Santa Claus village –, csak turista szemfényvesztés.A bazilika napjainkban jelentős keresztény zarándokhely, a római és a görög katolikusok körében egyaránt. Szent Miklóst az ortodox vallás is mélyen tiszteli, mint a hajósok, a kereskedők és a szűzek védőszentjét. Csütörtökönként orosz rítus szerinti misét tartanak a katedrálisban.Különlegesség, hogy az egyik díszes ereklyetartót a mi Nagy Lajos királyunk adományozta a templomnak. A négy oroszlán-lábon álló, tornyos ezüst ládikát a magyar címer díszíti.Egy gyönyörű Szent Miklós ikont is láthatunk.A San Sabino katedrális (Cattedrale di San Sabino) :A város másik jelentős temploma a város eredeti védőszentjéről, Szent Sabino-ról elnevezett székesegyház. Később Szent Miklós is védőszent lett, így Bari városa kettős védelemmel rendelkezik. A katedrálist egy korábban lerombolt bizánci templom helyére építették, és 1292-ben szentelték fel. Érdekesség, hogy a rózsaablak úgy van kialakítva, hogy az ablakon beszűrődő napsugarak, nap-éj egyenlőségkor, a templom padlójára a rózsaformát vetítik. A katedrális kriptájában egy csodálatos bizánci Madonna-képet láthatunk.Castello Normanno-Svevo:A katedrálishoz közelében található a Castello Normanno-Svevo vár, mely 1132-ben épült, de a helyiek néhány évtized múltán lerombolták, majd 1233-ban újjáépítették. Azóta többször restaurálták, ma szinte új állapotában látható. A védelmi funkció után, az építmény börtön, majd jelzőállomás volt. Három oldalról várárok veszi körül, északi oldaláról pedig a tenger határolja. Nevezetességek:A régi és új VárosházaTovábbi nevezetességek:Séta a városban:Gasztronómia:Bariban járva, feltétlenül keressük meg a „tésztakészítők utcáját”, ahol az utcára nyíló helyiségekben és kint az utcán is szorgos kezű olasz mamák gyártják a fülcimpa vagy kagyló alakú helyi tésztát, az orecchiettét. Szinte oda sem nézve, villámgyors mozdulatokkal készül a különlegesség.Állítólag brokkolival a legfinomabb. Majd kipróbáljuk.Ha már az étkezésnél tartunk, meg kell mondani, hogy nem könnyű meleg ételhez jutni. Ha az egésznapos városnézés után 6-7 óra felé szeretnél vacsorázni, kiderül, hogy minden étterem zárva van. Ha mégis találsz nyitott ajtót, sűrű olasz szöveg kíséretében azonnal elküldenek, az angollal hiába is próbálkozol, itt csak este 8 után kezdődik az élet.Érdekességek:Feltétlenül hozz magaddal eurót, mert itt pénzt váltani szinte lehetetlen. Utcai pénzváltók nincsenek, és a bankokból is elküldenek. Főleg az angol turisták vannak bajban.A Piazza Mercantile-on egy furcsa kőszobor látható. Egykor ehhez kötözték a csalókat és a tolvajokat, a piaci forgatag népe pedig büdös hallal és rothadt zöldséggel dobálta őket. Egy ehhez hasonló nyilvános megszégyenítést a korrupt politikusok is megérdemelnének. Az oszlopon látható bemélyedéseket a láncok és bilincsek okozták. Az oroszlán az igazság szimbóluma, ha megsimogatod a fejét, szerencséd lesz.A városi strand, a Pane e pomodoro (“kenyér és paradicsom”), mert ez volt a szegényebb fürdőzők eledele a strandon, mint nekünk gyerekkorunkban a zsíros deszka. A tenger  sajnos nem túl tiszta.Bari egyedülálló történelmével számos különleges látnivalót és programot kínál, a város és a régió is várja az érdeklődő turistákat. Nézzünk meg egy videót:https://www.youtube.com/watch?v=H5KqDDWb3XE&                                                                                                     by vinpet                                                                                                   forrás: internet
Városlátogatások Ostuni, a fehér város Pugliában
Ostuni, a fehér városAz olajfaligetek között vezet az út Ostuni felé. Az ősrégi, többszáz éves fák a Getsemani kert olajfáira emlékeztetnek. Festői látvány a dombtetőre épült városka, melynek fehér falai messziről tükröződnek a napsütésben.A legenda szerint, a települést a messzápok alapították, majd a pun háborúk idején Hannibál lerombolta, végül a görögök építették fel Asto Neon, azaz „új város” néven, ami később Ostunira módosult. A „fehér város”, azaz a Città Bianca nevet fehérre meszelt falairól kapta. A bástyákkal védett óváros sikátoriban bolyongva, váratlanul kijutunk egy kis térre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik, az Adriai-tenger kék szalagjával határolt vidékre. A kisvárost egyedi, sajátos atmoszféra jellemzi, a kis utcák labirintusa, a régi olasz filmek neorealista hangulatát idézi.A főtéren Szent Horace tornya magasodik.A fehérre meszelt falú házak közül kiemelkedik a homokszín katedrális és a városháza díszes épülete.Ostuni a legszebb pugliai városok egyike.Nézzünk meg egy videót: https://www.youtube.com/watch?v=dyd07kXT1Pg&t                                                                                                            vinpet                                                                                                        Forrás: Internet
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!