2019. november 22. péntek, Cecília napja
A művek régiek, a kiállítás új
Révay András
2016.11.14 21:25
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.

 A 19. század a nemzeti művészet megszületésének, az alapvető művészeti intézmények - múzeum, akadémia, kiállítások, művészeti díjak, műkritika, szaksajtó - kialakulásának a nagy korszaka. Nem véletlen, hogy e korszak művészete sokkal jobban ismert a hazai köztudatban, mint bármely más időszaké. Ferenczy István, Szinyei Merse Pál, Izsó Miklós, Barabás Miklós és mások a magyar nemzeti művészet szinte ikonszerűen ismertté vált alakjai. Az olyan alkotások, mint a Pásztorlányka, a Majális, a Búsuló juhász, vagy a Vásárra induló román család pedig a közös magyar képi emlékezet kitörölhetetlen és mindenki által ismert példái. Közös jellemzőjük, hogy bár a művek régiek, mégis, a mi XXI. századi gondolkodásunkhoz képest is jelen idejűként hatnak.

 Igazán örömteli ez az újjászületés, állapította meg a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria főigazgatója dr. Baán László – mert sok szempontból is a múzeum szíve ez az anyag. Különleges és fontos korszak alkotásai ezek, ekkor alakult ki az igazán magyar művészet. Nagyon jól sikerült a megújítás, megőrizte azokat az értékeket, melyek a harminc évvel ezelőtt összeállított, korábbi tárlat sajátjai voltak. Erre pedig a legjobb bizonyíték, hogy Szinnyei-Merse Anna, aki az előző kiállítás kurátora volt, magasra értékelve dicsérte meg azt a munkát, amit ennek az újnak a kurátorai – Krasznai Réka és Hessky Orsolya – végeztek. Lássuk be: azért manapság már ritkán szokásos Magyarországon – sajnos – hogy az előd elismeréssel szóljon az utódokról! Pedig hát az a normális, hogy egy állandó kiállítás sem örökkévaló, hanem egy idő után majd jön valaki, aki újragondolja. Most a múzeum munkatársai – minden osztályon – áttekintették, hogy miként tudnak egy valóban a mának szóló kiállítást létrehozni, ami tartalmában és megjelenésében is sokkal gazdagabban mutatja be a korszakot.

(allando-3) A magyar képzőművészet 1810 és 1900 közötti időszakának újrarendezett állandó kiállítása a múzeum első emeleti körbefutó teremsorában kapott helyet. A tizennégy szekcióba csoportosított anyagban találunk kronológiai (magyar művészet a 19. század elején), stílustörténeti (a biedermeier, a Kelet vonzásában, a szabadban, naturalizmus), tematikus (a modern élet heroizmusa, Itália földjén, egzotikum és erotikum) és műfaji (a természettől a tájig, a portré fénykora) szempontú blokkokat. A teremsor közepét pedig egy kultúrtörténeti - intézménytörténeti szekció foglalja el. Ez A kultúra színterei címet viselő terem a kiállítás izgalmas újdonsága, itt ismerheti meg a közönség a 19. században kialakult művészeti intézményeket, amelyek lehetővé tették a művészeti élet kibontakozását hazánkban. Fontosnak tartották bemutatni, hogy ez az évszázad nemcsak a művészet története szempontjából volt sorsfordító időszak Magyarországon, hanem társadalomtörténetileg is.

 Újdonság, hogy a festmény-, szobor- és éremanyag mellett az újrarendezett állandó kiállításon bútorok és kerámiatárgyak is láthatók, többek között az Iparművészeti Múzeum és a Zádor Anna Alapítvány gyűjteményeiből; a korabeli enteriőrökkel a korszak hangulatát kívánják még elevenebben érzékeltetni. Tapasztalat, hogy a közönség az ilyet nagyon szereti és a nagy európai múzeumokban is szokássá vált összehozni olyan műtárgyakat, melyek együttesen idézik meg és segítik érthetőbbé tenni az egész kort. A szó legjobb értelmében vett, valódi edukatív kiállítást sikerült most létrehozni. Biztosra vehető, hogy a hazai és a külföldi látogatók is úgy fognak távozni a megtekintése után, hogy esztétikai és kultúrtörténeti élményekkel gazdagodtak.

A 19. század elején még valóban alig volt felfedezhető „hazai” művészeti élet, de már ekkor is születtek jelentős alkotások. Megélénkült az utazási láz, a megnövekedett lehetőségeknek köszönhetően sokan jutottak el előbb európai, majd később távoli, egyre egzotikusabb helyekre is. A kelet-kutatás, az orientalizmus, a török – magyar rokonság, a képzőművészetben is népszerű lett. Ma már valószínűleg kevesen tudják, hogy a nagyjából 1820 és 1860 között - az egész Közép-Európában nemcsak a képzőművészeti alkotások stílusmegjelölésére, hanem a korszak életmódjának, a polgári réteg új életformájának elnevezésére - használt kifejezés honnan származik. A Biedermeier eredetileg egy korabeli német gúnylap képzeletbeli, kedélyes nyárspolgárának neve volt! A megújult kiállításon ebből a korból is találunk szép darabokat.

A magyar festészetben a 19. század elején jelentkező orientalizmus később az egész évszázadra jellemző volt. Idővel viszont új tartalmakkal telítődött. A „keletiesség” kritérium egyre inkább teret engedett a tágabb értelemben vett egzotikum relatív fogalmának. Kultusza a század második felére szinte egész Európában uralkodóvá vált, az élet minden területén. A mindennapoktól kezdve a képző- és iparművészet legkülönbözőbb műfajáig. Ilyen egzotikumnak számított például a japán kultúra, mely iránt Európa szerte megnőtt az érdeklődés, miután Japán – évezredes elszigeteltségét és érint(het)etlenségét követően, megnyitotta határai a világ előtt. Ennek következtében műtárgyak tömege áramlott ki Nyugatra, maradandó hatást gyakorolva az európai művészetekre. Az orientalista téma jó ürügyül szolgált az aktábrázolásokhoz. Székely Bertalan is megfestette a maga „Japán nő” című képét

A 19. század a portréfestészetnek is nagy korszaka Magyarországon. A Nemzeti Pantheon megteremtése hazai nagyjaink arcmásainak bemutatásával állított emléket. A gazdag Pest-Budán számos kitűnő bécsi arcképfestő is működött. Az első magyar művész, aki nemcsak kiváló portréfestő lett, hanem az életét modern módon szervező, felvilágosult polgárnak is számított, Barabás Miklós volt. Szent István államalapításának és a kereszténység felvételének 900. évfordulója alkalmából, a Rómában élő Fraknói Vilmos püspök kezdeményezte a pápánál, hogy festesse meg arcképét a Magyar Nemzeti Múzeum számára. A kor egyik legsikeresebb – külföldön is nagyra becsült – portréfestője, László Fülöp Elek mélyen meghatódott a pápával való találkozáskor. Egy levelében említette, hogy a portrén szerette volna visszaadni „azt a fenséges arcot és jóságos lelket, ami az arcot besugározta”. A szentatyának is nagyon tetszett a kép és a művészt pápai aranyéremmel jutalmazta.

 Az illusztrációs tevékenység is nagyon sok művésznek kínált megélhetést. Az ekkoriban feltalált sokszorosítási technikák a korábbinál sokkal érzékenyebb ábrázolást tettek lehetővé és hozzájárultak a kiadott könyvek számának robbanásszerű növekedéséhez. Előbb a hivatásos rajzolók, később a festők is egyre inkább vállaltak illusztrációs munkát. A könyvkiadás egymás után fedezte fel a klasszikusokat, nemzeti eposzokat, a világirodalom és a nemzeti irodalmak nagy alkotásait. A témák fokozatosan a faliképekre is „átszivárogtak”. Az újonnan épült paloták tulajdonosai a legnevesebb művészeket irodalmi témák megfestésével bízták meg. Az ilyen témák rendszeresen bukkantak fel nagyméretű olajképeken. Idehaza főként Arany János és Petőfi Sándor műveiből vett részletek váltak népszerűvé. A Sepsiszentgyörgyön élő Gyárfás Jenő 1881-ben festette meg a Tetemrehívás ismert történetét.

A 19. század utolsó harmada társadalmi és gazdasági változások sorát hozta Európába. Ekkor jöttek létre a modern nagyvárosok, melyekben a gazdag nagypolgári élet mögött egy sötétebb, szegény világ rejtőzött. A kor festői, megörökítve a városi élet árnyoldalait is, egy új képtípust honosítottak meg a képzőművészetben; a társadalom peremére szorult emberek ábrázolását. A Nemzeti Galéria újjászervezett kiállításán, ebből a korból egy roppant érdekes festmény látható. Az 1890-es években teret nyert szimbolista megközelítés képviselői elvont gondolatokat próbáltak megjelentetni műveiken. A szakrális művészetből átvett triptichon forma a profán művészetben is elterjedt, de a korábban keresztény, bibliai témákat közvetítő képtípust ekkor már a modern világkép megfogalmazására alkalmazták. Tóth László „Szépség, pénz, szellem” című triptichonjának bal oldali szárnyán, az utcán önmagát kínáló szépséget látjuk. A jobb oldalon az ifjú tudós, robbanószert készítő anarchista, középen pedig az ártatlan fiatalság megkísértésének lehetünk tanúi. A sajnos fiatalon elhunyt festő szimbolikus-allegorikus kompozíciójával, már 1894-ben az önmagából kifordult világ máig érvényes „oltárképét” festette meg.

Kapcsolódó témák

Születésének századik évfordulójára emlékezve, kiállítás nyílt Zirkelbach László festőművész alkotásaiból Budapesten, a XIII. kerületi József Attila Művelődési Központban. A tárlat, melynek látogatása díjtalan, január 8-ig lesz nyitva.

Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.

A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.

A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!

2016.10.30 20:35

Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.

Blog ajánló
Városlátogatások Kefalonia
Kefalonia, az érintetlen természet csodájaKefalonia a Jón tenger legnagyobb szigete, melyet már Homérosz is megemlített az Iliászban. A zöldellő hegyekkel és dombokkal tarkított sziget az elmúlt évszázadokban volt török, velencei, angol, francia uralom alatt, majd 1864-ben csatlakozott Görögországhoz.Szinte minden turisztikai tájékoztató hangsúlyozza, hogy itt forgatták Louis de Bernières angol író regényéből készült, „Corelli kapitány mandolinja” című filmet Nicolas Cage és Penelope Cruz főszereplésével. A forgatási helyszínek Sami város kikötője valamint Komitata falu voltak. A fővárosban látható egy katona szobor, melyet előszeretettel fényképeznek a látogatók, de az nem a híres kapitányt ábrázolja.Kefalonia a csend a béke szigete, még nem árasztották el a turisták, ezért kiválóan alkalmas pihenésre, kikapcsolódásra. A sziget természeti látványosságai a Kathavothres víznyelő a káprázatos Melissani tavasbarlang és a Drogarati cseppkőbarlang is részei a sziget természeti kincseinek.Argostoli:Argostoli, a főváros trópusi hangulatú pálmafákkal övezett főutcáján egymást érik az éttermek, kávézók és ajándékboltok. Itt található a sziget legnagyobb kikötője, mely óceánjáró hajókat is képes fogadni.A kikötő fekete és fehér gyöngykavicsokkal kirakott parti sétánya minden napszakban gyönyörű. A halászok itt kínálják frissen fogott zsákmányukat eladásra.Sétáljunk vagy kis-vonatozzunk a fővárosban:Nézzünk meg egy videót a városról és hallgassuk meg a kikötőből elhajózó óriáshajó búcsúdalát.https://www.youtube.com/watch?v=AoS3lDAToYIhttps://www.youtube.com/watch?v=VQ_jiVA4HR8                                                                                                              By vinpet
Egy nap a városban Könyvek Budapestről: Bolla Zoltán végigjárta Újlipótvárost, megírta a Bibliáját
Bolla Zoltán egészen máshogy ír könyvet Újlipótvárosról, mint ahogy mondjuk én állnék neki. Korábban a blogon bemutatott, Magyar Art Deco Építészet I. és II. kötete kapcsán is megjegyeztük: nem építész, nem gyakorlott író, és nem is volt kimondottan szakértője a témának. Elkezd fotózni, utánajár a dolgoknak, és a végére egy könyv születik. De Zoltán nem CSAK ÚGY fényképez, és nem CSAK ÚGY jár utána a témáknak. Maximalista, és ha elkezdi, akkor végigtolja: minden kapcsolódó épületet felkeres, minden elérhető információt begyűjt, majd ezeket rendszerezve elénk tárja. Nem híve a “best of” pillanatoknak, sztoriknak. A mindenre hajt. Ezért amikor megjelent Újlipótváros építészete 1861-1945 című kötete, azonnal lehetett sejteni, hogy alapos munkát végzett ismét. És tényleg: végigjárta a városrészt, és végigfotózott minden házat. Nem akármikor: minden utcába akkor ment, amikor besütött a Nap, hogy a legjobb arcát kaphassa le. Ha egy épület túl nagy volt, az utca meg túl szűk - gyakorlatilag egy Újlipótváros egyik definíciója -, akkor több széles látószögű fotóból rakta össze az egyet. Soha nem láttam még így ezeket a házakat, perspektivikus torzulás nélkül. A könyv egy Bevezetővel indít: Zoltán ugyanis végigböngészte a korabeli újságokat, több évtizednyi digitalizált papíron keresett meg minden utalást a városrészre, és 1890-től 1957-ig válogatott néhány cikkrészletet. Ez két oldal a könyvből, sejthetjük, micsoda munka van a 310 oldalban. Egy 38 oldalas történelmi áttekintés következik, a rómaiaktól máig. Annyira nagy sűrűségű a leírás, hogy képes megemlíteni minden fontos eseményt nemcsak Újlipótváros, de Budapest történetével kapcsolatban is. Az 52. oldalon a színes térkép is egy kincs: a mai háztömböket kiszínezte Zoltán, aszerint, hogy melyik milyen építészeti stílusban épült. Ezen a térképen látszik, micsoda változatosság van itt: historizmus, szecesszió, art deco, modern. Külön jelöli az elpusztult épületeket is, a könyvben ezekről is keresett képet. A könyvhöz felhasznált irodalom: három oldal. Maga a könyv központi magja az ezt követő invertárium. Vagyis a szerző számba vette az épületeket, lefotózta, bement a lépcsőházakba, és ha értékes kincsekre talált, azokat a fotókat is betette a könyvbe. Minden épülethez küölön adatlap jár, amin a ház adatai, építtetője, építésének részletei, és egyéb megjegyzések állnak, itt a különleges történelmi információk is helyet kaptak. De a könyben találunk táblázatot arról, melyik évben hány épületet húztak fel, vagy hogy a mai Pozsonyi út egyes házszámainál milyen tulajdonosokat jegyeztek be az idők folyamán. Hagyja, hogy mi magunk elemezzük ki az adathalmazokat. Egyetlen hiányosság, hogy az invertárium jelleg miatt a fotók - a könyv nagy alakja ellenére - viszonylag aprók, a lépcsőház fotók nem élvezhetőek, ezért a blogon nemsokára sorban publikáljuk a legjobbakat - nagyban. Ez tehát nem csak egy könyv Újlipótvárosról. Egyszerűen megkerülhetetlen azoknak, akik érdeklődnek a városrész iránt, mert biztosak lehetünk benne, hogy Zoltán figyelmét nem kerülte el semmi. Ha egy épület érdekel minket, ez az első könyv, amit kinyitunk, és utána lehet specializált, színesebb, érdekfeszítőbb leírások után kutatni, más szerzőknél. Ezért lehet azt mondani: alapmű. Egyébk könyvek Budapestről itt.
Egy nap a városban Házmesterek helyett éljenek a Közösségi Mesterek!
Ez a poszt két darab papírfecniről fog szólni, ennek ellenére ezt a két fecnit egy olyan bevezetővel fogom felvezetni, hogy azt gondolnátok, sokkal többről lesz végül szó. Nem lesz. Két fecni, amit az egyik lépcsőházban találtam, ahol a múlt héten jártam. Semmi több. De a papíron olvasott szövegek eszembe juttatták ezt a szót: házmester. A házmester szónak lett egy kellemetlen, büdös, sárgultbajszos csengése, és erről nyilván tehetnek a besavanyodott bácsik és nénik, akik ezzel a kitüntetéssel a zsebükben kiélvezték, hogy gyerekként beszélhetnek a lakókkal, függetlenül a köztük lévő nembeli, korbeli és taníttatásbeli különbségektől. Házmesternek lenni egyet jelentett a frusztráció kiélésével, azok részéről, akik mások vegzálásának lehetőségénél nagyobb kitüntetést életükben nem kaphattak volna. Aztán jöttek a közös képviselők, akik mindent tudtak, amit a házmesterek, kivéve hogy A. nem voltak elérhetőek a házban, és B. leszarták a csip-csup ügyeket. Sok helyen azonban továbbra is szükség volt egy olyan arcra, aki közel van, és foglalkozik a házzal, együtt él a lakókkal, és pontosan tudja, hogy Mari néni miért állítja azt, ami egyébként nem igaz, és mi benne az igazság, de mi az, ami meg már túlzás, és Mari néni, tessék lehiggadni. A házmestereknek kinőtt egy új generációja, akik szerveznek közös összejöveteleket, és esetleg a közösségre úgy tekintenek, mint lehetőségre. Oké, hogy össze vagyunk zárva - gondolják ők -, de ez nem egy börtön, nem elviselni kell egymást, hiszen mindannyian itt szeretnénk élni, és mindannyian jól szeretnénk élni. Ez közös bennünk. Induljunk ki ebből. És most következzen a két papírfecni. Lássuk: Láthatjuk, hogy a szöveg írója maga is érdeklődik a fizika iránt, sokkal inkább, mint mondjuk a neveléspszichológia vagy a szociálpszichológia iránt. Ennek meggyőző tanúbizonyságát adja: ahelyett, hogy a lakók viselkedését támadná (“anyád nem tanított meg…?”), vagy a szemetelés következményeit taglalná (“ki akar disznóólban élni…?”) rögtön egy váratlan ismeretterjesztéssel indít. Nevel, tanít: képzeljétek, van egy állandó G, nagyjából ugyanannyi, mint a bolygón bárhol. Ezen pedig mindenki elgondolkozik. A neveletlen disznók is, akik simán elsikkadnának a disznóól és a faragatlanság említése felett, mert számukra az ismerős terep. A másik üzenet még jobb. Csak a pozitív dolgokra koncentrál, dicsér, szeret, ölel. Valahol, mélyen, mégis érezzük, hogy ez nem a teljes történet. Érezzük, hogy valahol meg lettek említve a neveletlen disznók is, és ezt a neveletlen disznók is érzik, ahogy olvassák. Szeretnék, hogy őket is megdicsérné valaki, de valahol tisztában vannak azzal is, hogy ez nem ma történt meg. Én éltem olyan házban, ahol a házmester színes kiemelővel húzta ki - önkielégítés jelleggel - a pattogó, kioktató, sértő mondatait, amivel nyilván a neveletlen disznókat akarta megszólítani, ehelyett megszólított vele mindenkit, akik egyébként pedánsan viselkednek. Legyünk inkább ilyenek: szólítsuk meg azokat, akikkel közösséget akarunk vállalni, a többiek meg érezzék annak minden hátrányát, hogy nem e közösség részei. Elég büntetés lesz az, ha egyébként jó a csapat. Házmesterek és közös képviselők helyett - vagy mellett - nevezzünk ki Közösségi Mestereket! Ámen.
Városlátogatások Chania
Chania, Kréta szigetének egykori fővárosaAz egyedülálló hangulatú, történelmi város Kréta északnyugati részén fekszik, 160 km-re a fővárostól, Herakliontól. Az ókori települést még Homérosz is említi Odüsszeusz történetében. A minószi királyság idején a virágzó város neve Kydonia volt, mai elnevezése a bizánci birodalomhoz köthető, eleinte Al Hanim-nak nevezték, majd az arab nevet módosítva, a Hania (Chania) lett a város neve. A település az évezredek során több ízben is gazdát cserélt, a görög, arab, bizánci, velencei és török uralom jellegzetességei ma is fellelhetőek. Az óváros jelentős része a velenceiek által létrehozott kikötő köré épült. A világ egyik legöregebb és legszebb világítótornya. ma a város jelképe. A kikötőt védő hullámtörő végére épült torony, ma már nem navigációs pont, csak történelmi emlék.A varázslatos település sajátos, mediterrán hangulatát, a faborítású ablakok, a tengerparti éttermekkel és kávézókkal díszített sétány, és a gyönyörű aprócska tereken megbúvó templomok teszik teljessé.A Velencei kikötő:A velenceiek által épített ívelt kialakítású kikötő, ma már történelmi és turisztikai látványosság, melynek egyik oldalán a várost védő Firka erőd bástyái magasodnak, míg a másik oldalon a már említett, egy minaret formáját utánzó világítótorony áll.A védett öbölben épült a Velencei hajógyár, melynek 23 műhelyéből napjainkra csak 7 maradt fenn.Panagia Trimartiri (Szűz Mária) templom:A templom a 13. századtól a török megszállásig (17. század) fogadta a hívőket, ekkor a hódítók elűzték a papokat és szappangyárat működtettek az épületben. Később megegyeztek a törökökkel és velencei stílusban újjáépítették.Agora:Chania árubőségtől roskadozó, a marseille-i piac mintájára tervezett, fedett piaca az agora, szintén a város egyik szimbólumává vált. A Hassan Pascha mecset:Az öbölben, a vízpart közelében található a gyönyörű mecset, amelyben most művészeti kiállítások láthatóak. A kikötőben álló mecset és a város több épülete is az oszmán időszak emlékét őrzi, ezek adják Chania keleti varázsát.Fedezzük fel a történelmi város igazi arcát, sétáljunk az óváros zegzugos utcáin és régi, szemet gyönyörködtető velencei épületek, hangulatos kávézók és éttermek bukkannak elénk.Nézzünk meg egy videót:           https://www.youtube.com/watch?v=hotI_cIF08A                                                                   Készítette: vinpet                             
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!