Ritka művészeti esemény zajlik most Budapesten. Három hónapig, először és utoljára látható hazánkban együtt az a rendkívüli gyűjtemény, amelyet a kinetikus fényszobrairól ismertté vált Nicolas Schöffer egykori műtermében tárolt munkáiból rendez a Műcsarnok, a művész özvegye közreműködésével.

 Nicolas Schöffer – Schöffer Miklós - Kalocsán, Magyarországon született 1912-ben. Mint annyi más nevezetes hazánkfiát, a világ őt sem magyarnak ismeri, francia képzőművészként tartják számon. A kinetikus művészet, mai nevén interaktív művészet kiemelkedő képviselője. Műveinek egy része idehaza Kalocsán látható. Tiszteletére szülővárosa a család régi házát felújította, s abban létrehozta a Schöffer Múzeumot, állandó kiállítással. A kiállítás anyagát 1979-ben adományozta a művész városának oly nagy gonddal, hogy az - a térdinamikától a legutóbbi kibernetikusan vezérelt művekig – a teljes életművéről áttekintést nyújt.

Sokan vannak a művészetek történetében, akik komoly korszakváltásra voltak képesek. De csak kevesek, akik ilyen drasztikusan fordítottak hátat korábbi munkáiknak – állapította meg a művészről Rockenbauer Zoltán, a kiállítás kurátora. A művészet forradalmai általában lassan mennek végbe. Ritkán robbannak. Színterük egy-egy magányos alkotói döntés vagy inspiráló közeg. Az ilyen forradalmakról csak kevesen értesülnek a maga korában. Utólag is inkább csak azok, akiknek van füle, szeme, felismerni a változást. Azért minden kornak megvannak a maga kirívóan újat hozó alkotói, akik tudatosan vagy tudattalanul, de szabadulni akarnak a régitől. Mint ahogy elfogadhatatlan, ha korunk írója középkori szókészletet használ, ugyanúgy elfogadhatatlan, ha valaki, aki magát kora képzőművészének tartja, a közeli vagy a távoli múlt korlátozó eszközeivel dolgozik – vallotta, írta Nicolas Schöffer. Persze ő is csak apránként jött rá a saját igazságára. Egészen pontosan arra, hogy a tér a legszentebb anyag!

 Képzeletem szabadon mozog – írja. Olyan dolgokat kezdtem konstruálni, amelyek valódi anyaga nem a fém, a lemez, hanem a tér. Ennek a felismerésnek – művészettörténeti értelemben – nyilvánvalóan az anyagként felfogott tér volt a lényege. Schöffer ekkor elindult a plasztikák, a forgó-mozgó-világító alkotások irányába. Ennél is fontosabb viszont a megtalált szabadság. Hogy a képzelet nem korlátozott. Hogy nemcsak olajjal, krétával, fával, vászonnal vagy márvánnyal lehet alkotni, hanem fénnyel, mozgással és idővel is! Minden anyag az alkotó kezében. Ha elég okosan és tehetségesen műveli a világ legfinomabb játékát, a művészetet, és játszótársakra talál a közönségben.

A kinetikusok, a hagyományoktól szabadulók, az első aktív szobrok megalkotói számára fontos volt, hogy a saját korukhoz, annak saját nyelvén szóljanak. Ezért érezhetjük – itt a Műcsarnok falai között – szemlélve a tárgyakat, mintha tér- és időtörésbe kerültünk volna. A tegnap úgy jön velünk szembe, hogy azóta múlttá vált. Ráadásul nem lett minden olyan, mint Schöffer gondolta. Ő abban bízott, hogy a fejlődés majd a megértés szolgálatába áll és hogy a mérnöki tudománnyal kifejlesztett modernség, a közösséggel együtt rezdül, a közösséghez beszélni tud. Több gondolkodásra, nagyobb nyitottságra késztet. Most kik-ki eldöntheti, vajon bekövetkezett-e mindez? Schöffer munkái mindenesetre ma – évtizedekkel keletkezésük után is – futurisztikusnak hatnak. Vagy az idő távlatából még inkább anakronisztikusnak. Vágynak egy új közösségi társadalomra, mely a szerkezettel együtt nyílik meg és szabadítja föl benső értékeit.

Új szabadsága nyílt meg a térnek, melyet a kinetikus művészet készített elő és amiről Moholy Nagy László már korábban megírta, hogy lehet matematikai, fizikai, geometrikus, euklideszi, nem euklideszi, hiperbolikus, parabolikus, elliptikus, lineáris, topologikus, homogén, abszolút, relatív, fiktív, absztrakt. Lehet véges, végtelen, határolt, egyetemes, üres, formális. A tér tehát – mint anyag - igen sokféle! Az utódok be is bizonyították sokféleségét. Nicholas Schöffer számára viszont talán még ezeknél is fontosabb volt, hogy a tér közösségi! A közterületre készülő aktív szobrok nem statikus részei a városnak, hanem szerves, eleven, alkotó elemei kívánnak lenni. Idehaza sokáig nem vettek tudomást munkásságáról, az áttörést a Műcsarnokban megrendezett, 1982-es tárlata jelentette.

 Egyetlen alkotás nem tudja megmutatni, hogy ki volt Nicholas Schöffer, ezért legfőbb gondom az volt, hogy vigyázzak a műveire – mondta el a kiállítás megnyitásakor a művész özvegye, Éléonore de Lavandeyra Schöffer. Sok területen dolgozott, sokféle volt a munkája. Ez a budapesti kiállítás is azért nagyon fontos, mert ez az utolsó alkalom, hogy minden így, együtt látható. Többségük később Liėge-be egy Schöffer Múzeumba kerül. Abba a városba ahol az 57 méter magas, kibernetikus fénytorony is áll. Nicholas Schöffer választott hazája Franciaország volt. Ott alkotta a műveit, de múzeuma sajnos ott nincs. Magyarország viszont szintén Európa, ahol viszont van saját múzeuma. Az ő munkái egy új civilizáció szimbólumainak tekinthetők. Szimbolizálják az új technológiát, az új elemeket, egy újfajta életet és fejlődést. A kibernetikus fénytorony szimbóluma a harmadik évezrednek és a XXI. századnak. Gondolatai a könyveiből is jól kitetszenek, bizonyos, hogy egy idő után úgy fogják őket tanulmányozni, mint ahogy ma Platón műveit tanulmányozzák.

www.mucsarnok.hu