2020. június 5. péntek, Fatime és Ferdinánd napja
Az álom, mit nem láttak még
Révay András
2020.02.03 17:28
Az 1971-es bemutató után ismét visszatér az Operettszínház színpadára Don Quijote de la Mancha, a „búsképű lovag”, Miguel de Cervantes 1605-ben írt és Mich Leigh zeneszerző, valamint a dalszövegíró Joe Darion segítségével éppen 360 évvel később, 1965-ben világsikerre vitt története. A szaksajtó képviselőinek jelenlétében megkezdett olvasópróbán a darabról több érdekes gondolat is elhangzott.

 A musical magyarországi ősbemutatója 1971-ben volt az Operettszínházban, a szöveget a zürichi Operastúdió vezetője, Blum Tamás fordította, aki korábban már számos operalibrettót fordított magyarra és azonnal felismerte ennek a darabnak a nagyszerűségét. A címszerepet Darvas Iván alakította. A legendás színész mellett Aldonzát az Operettszínház által nemrég kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló művész, Galambos Erzsi játszotta. Az ősbemutatón a hűséges fegyverhordozó, Sancho szerepében az akkor még másodéves főiskolás Maros Gábort láthatta a közönség. A művész a főigazgató meghívására eljött az olvasópróbára, ahol nagy sikert aratva elénekelte Sancho Panza belépőjének egy részletét. Szerinte Sancho figurája a hűségnek, az odaadásnak valóságos megtestesülése a színpadon.

Mi lehet a célja ma Budapesten, az Operettszínházban a La Mancha Lovagja bemutatójának? – tette fel a kérdést Kiss-B. Atilla, a Budapesti Operettszínház főigazgatója, és mindjárt válaszolt is rá: Könnyedén, de mégis komolyan beszélni az élet fontos kérdéseiről, a küzdelem és a harc értelméről, a hitről, a reményről, ábrándokról, egyszóval általában az életről. Amelyről azt mondják a darabban, hogy nem olyannak kell elfogadni, amilyen, hanem amilyen lehetne! A lovag józan pillanataiban a világ leggyöngédebb embere, akinek rögeszméje a gyámoltalanok védelme, kiállás minden igaz ügyért akkor is, ha a harc reménytelennek látszik. A prózai és zenés színmű között az a különbség, hogy a zene határozza meg egy-egy figura egyéniségét és a szerző ezzel informál a mondanivalóról.

Az előadás rendező-koreográfusát, Vincze Balázst, eddig a tánc, a mozgás expresszivitásának mestereként ismertük, de ő olyan szakember, aki, ha megkapja eszközként a szó, az énekhang erejét is, akkor művészete még teljesebbé válik. Fekete Kata, jelmez- és Erdős Júlia Luca díszlettervezővel együtt, hárman, alkotótársnak tekintik egymást. Ő is feltett egy kérdést: vajon lehet-e még a mai modern világunkban valamit kezdeni a nemeslelkűséggel, tisztasággal, a lovagi eszményekkel? Egyáltalán szükség van-e ma ezekre az erényekre? Fontos, hogy küzdjünk értük vagy olyan erősen változik a világ, hogy kénytelen vagyunk ezeket elengedni? Abban reménykedem, hogy nem – mondta! A ma emberének, aki sokkal elvadultabb, „piszkosabb”, mint pár száz évvel ezelőtt volt, úgy tudjuk a nemes tisztaságot, a pozitív értékeket - amiket nyíltan nem használunk – bemutatni, hogy mai nyelven fogalmazzuk meg.

 A díszlet látványvilágát Erdős Júlia Luca álmodta meg. Számára a La Mancha Lovagjának a fő mondanivalója saját magunk legyőzése, és újra megtalálása. Azt jelenti ez a darab, hogy a minket körülvevő világ olyan, amilyennek akarjuk, vagy amilyennek képesek vagyunk látni. Az ember élethelyzeteinek nagy részében nem szabad, de abban viszont igen, hogy miként viselkedjen. Megalkuszik vagy talpon marad, építi vagy rombolja magát? A főhősünk lelke olyan gazdag, hogy ez a történet önmagában is, egy tűz körül mesélve is megállná a helyét, érvényesülne és mindenki meghallaná az üzenetét. A mi harcainkat csak mi tudjuk megvívni és elsősorban magunkat kell legyőzni. A díszlet ezért kortalan, absztrakt is meg nem is, éppen azért, hogy az asszociációs igényekhez illeszkedjen.

Fekete Kata, jelmeztervező szerint viszont ez az egész történet egyfajta belső utazás. Minden, amitől félünk, rideg, fekete, valamilyen halálangyalként és csatlósaiként jelenik meg az előadás nyitóképében. Ezek lehetnek éppúgy a belső félelmeink kivetülései, mint rémálmaink szereplői. Az inspirálta, hogy az átalakulást, a varázslatot, a képzeletbe, mesébe való utazást segítse. A szereplőket, kortalan, időtlen feketeségbe vonta. Sancho és Don Quijote, a lélek, a lelki kultúrák emberei. Ahogy a történet folyamán ők mennek és mesélnek, egyre színesedik minden körülöttük. Varázsolni kezdenek a feketeségből, a Kormányzóból fogadóst, Aldonzából Dulcineát, a Tükörlovag is megjelenik majd. Van a keretjáték, van a mese, és a mese az, ami elragadó, ami átszínezi a világunkat!

 Mint a korábbi előadásoknál, ez a bemutató is hármas szereposztással készül. Don Quijote alakját Szabó P. Szilveszter, Németh Attila, Nagy Lóránt ölti magára. Neki jelszava: egy színész annyit ér, ahány karakter van benne! A Lovag arra int minket, hogy az örök emberi értékekről ma is beszélni kell. Ez a darab remekmű. Olyan különleges eszencia, amiért érdemes rendezőnek, színésznek lenni! Borzasztó, labirintusokkal teli szerep, sok a buktatója azt tanítja, hogy „felfelé éljünk”! A krisztusi karakter szépségét összetettségét kell benne megfogni. A mai kor emberének egyik legnagyobb problémája a hitek megingása abban, hogy van értelme az erkölcsnek, a jóságnak, a szeretetnek, a toleranciának. Azt látjuk a külvilágban, hogy a törtetés, az érdekek sokkal fontosabbak, mint azok a „szent”célok, amikért Don Quijote kiáll. Ezzel a bemutatóval talán a reményt vissza lehet hozni.

Aldonza – Dulcinea személyiségét Peller Anna, Nádasi Veronika és Dancs Annamari ölti magára, úgy látva, mintha mostanában, az életben mindenki Dulcineának szeretne tűnni. Nagyon izgalmas része a darabnak, hogy közben az „Aldonzaság” is a nőiesség része. Észre kell venni, micsoda különbség van a mai világban az igazi Dulcineák és az ál-Dulcineák között. A szerep a női attribútumok mindenféle árnyalatát meg tudja mutatni. A mindennapokban azt látjuk: sokan menekülnek egy másik, virtuális világba az Instagrammon, a Facebookon és egyéb közösségi fórumokon. Mutatják, milyen gyönyörű az életük, holott nem biztos, hogy az a valóságukkal is mindenben egyezik. Mint ahogy az, ami a színpadon majd életre kel, annak lényegét a világslágerré vált dal mondja el nekünk és talán az egész nem más csak egy „Álom, mit nem láttak még!?”.

Kapcsolódó témák

Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.

A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.

A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.

A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!

2016.10.30 20:35

Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.

Blog ajánló
Városlátogatások Firenze
FirenzeAz Arno folyó partján fekvő, történelmi emlékekben bővelkedő, reneszánsz várost egy blog keretei között bemutatni, lehetetlen vállalkozás. Az ókori rómaiak által alapított település műemlékeit megcsodálni több napot is igénybe vesz. A toszkán fővárost a „középkor Athénja”-ként is emlegetik.Nézzünk meg néhány érdekességet.Tudtátok, hogy a város felett egy titkos folyosó kanyarog, melyet Giorgio Vasari épített meg Cosimo de’ Medici toszkán nagyherceg megbízásából.  Ma Vasari folyosóként emlegetik. A közel egy km. hosszú járat egy-két emelet magasságban kanyarog a város felett. A Palazzo Vecchioból indul, ahol a Mediciek kormányzati hivatalai működtek, és az Uffizin át a folyó túloldalán álló pompás Pitti-palotáig vezet, ami a család otthona volt. A legenda szerint Cosimo nagyherceg a folyosót arra is használta, hogy személyesen kémlelje ki az utca hangulatát, illetve egyes házak belsejébe is betekinthessen onnan. A titkos járat elhalad a Santa Felicita-templom homlokzata előtt is. Egy innen nyíló erkélyen át a hercegi család az egyházi szertartásokon is részt vehetett, anélkül, hogy az alattvalókkal elvegyült volna.A folyosó, Firenze legöregebb hídja, a Ponte Vecchio (Öreg híd) fölött is áthalad. Ennek a láthatatlan folyosónak köszönhetjük a híd aranyműveseit. Korábban ugyanis mészárosok birtokolták, akik az állati hulladékot közvetlenül a folyóba dobták. Mikor azonban Cosimo megépíttette a folyosót, nem kívánta szagolni a rohadó hús bűzét. Kiadta a mészárosok útját, és a helyükre ékszer kereskedőket költöztetett. Az ékszerüzletek azóta is a híd jellegzetességei közé tartoznak.Firenze legismertebb műemlékei Uffizi képtárA Mediciek által alapított képtár nemcsak Olaszország, hanem az egész világ egyik legértékesebb és leggazdagabb gyűjteménye. Az elnevezés "irodákat", "hivatalokat" jelent, mivel a XVI század végén, amikor elkészült az U-alakú épület, a földszinten helyezkedtek el Toszkán Nagyhercegség hivatalai. Az első emeleten kaptak helyet a Mediciek udvari művészeinek a műhelyei, a legfelső szinten pedig a család gyűjteményei. Itt őrzik Botticelli két remekművét a Vénusz születését és a Tavaszt, itt láthatjuk Michelangelo festményét a Tondo Donit, Tizianótól az Urbinoi Vénuszt, Leonardo da Vincitől pedig a Három királyok imádását és az Angyali üdvözletet, hogy csak legismertebbeket említsem. A képtár valahol a turistaáradat mögött található.Piazza della SignoriaA Városháza tere, amelyen a legfontosabb események zajlottak a középkortól kezdve. Itt fogadták a város előkelő vendégeit, itt tartották évszázadokon keresztül Firenze védőszentjének, Keresztelő Szent János tiszteletére rendezett látványosságokat és itt végezték ki 1498 májusában eretnekként Savonarolát. aki letartóztatásáig a perjeli tisztet is betöltötte. A teret díszítő gyönyörű szobrok közül a Neptun szobor és szökőkút nem nyerte el a firenzeiek tetszését, túlságosan aránytalannak, ormótlannak tekintették a város lakói a művet, s éppen ezért azonnal a "Biancone", névvel illették, amelyet talán  "Nagy fehér szörnyűségként" lehetne lefordítani. Nem aratott túlságosan nagy elismerést a Hercules szobor sem, Baccio Bandinelli alkotása. A Városháza homlokzatán oroszlánt ábrázoló szobrot láthatunk mivel Firenze címerállata az oroszlán. A neve Marzocco. Marsnak, a háború istenének a nevéből származik az elnevezés, s a középkorban a Városháza mögötti épületekben éppen ezért oroszlánokat őriztek.A Városháza mellett találjuk, a szabadtéri szoborgyűjteménnyel díszített, gótikus stílusú Loggia dei Lanzi-t a tér egyik legjellegzetesebb épületét. Itt láthatjuk Benvenuto Cellini bronzból készült Perseus szobrát és Giambologna remekművét, a Szabin nők elrablását.Santa Maria Novella-bazilikaSanta Maria Novella-bazilika Firenze első gótikus temploma és egyben első bazilikája. 1279-ben kezdték el építeni és valamikor a 14. század közepén készültek el vele. A fehér és zöld márvánnyal burkolt külső falak számos fontos műalkotást rejtenek.Itt látható „Keresztelő Szent János élete” freskók, melyek a város akkori polgárait és szokásaikat lehet felfedezni. A templom további híressége a Spanyol-kápolna freskói, melyen az agarakként ábrázolt dominikánusok terelik az „elveszett bárányokat”. A bazilikához szorosan kapcsolódik két irodalmi alak, Dante és Boccaccio. Míg a Strozzi-kápolna 14. századi freskóját Dante „Isteni színjátéka” ihlette, addig a Filippo Strozzi-kápolna maga szolgált Boccaccio „Dekameronjának” első színhelyéül.A firenzei Dóm                                                                                       A firenzei Dóm, vagy hivatalos nevén a Santa Maria del Fiore (“virágos” Szűz Mária templom), Firenze egyik legtöbbet fényképezett, s legismertebb műemléke. 1296 szeptember 8-án rakták le a katedrális alapkövét, de az építkezés hosszan elhúzódott, több mint százötven évig tart. Ma is az egyik legnagyobb templom az egész világon. Ma sincs ennél magasabb épület Firenzében, a kupola kilátóteraszáról  csodaszép körpanoráma nyílik a városra, s a Firenze környéki dombokra.Firenzei képek:Nézzünk meg egy videót a városról:https://www.youtube.com/watch?v=-gxBIzaNfIw                                                                                                     By vinpet /forrás: internet/
Egy nap a városban Élet a járvány után - Önmaguktól függő mikroközösségek
Egyéni tragédiák ezrei zajlanak éppen ezekben a percekben, és szörnyű helyzetbe kerülnek emberek. És noha nagyon együttérzek velük, most mégis a vállalkozásokról szeretnék írni a járvány kapcsán, azoknak is csak egyetlen fajtájáról, ahol elég nagy a baj, pedig nem szabadna így lennie. És nem is kerülne sokba kimenteni őket. Definiáljuk a Pusztítás / Kieső Bevétel arányt: azt fejezi ki, hogy egységnyi pénzmegvonás mekkora negatív hatást képes kiváltani Budapesten, vagy méginkább a város kulturális szövetén. Az arány akkor nagy, ha a negatív hatás jelentős, már nagyon kis kieső bevétel esetén is. Vannak helyek, ahonnan hiányzó egymillió forintot meg sem érezni, máshol emiatt be kell zárni egy ikonikus térnek, ami a tulajdonosa személyes csődje miatt potenciálisan sosem nyithat meg újra. A két hely, amiről most írni szeretnék, mindenképp a legnagyobb Pusztítás / Kieső bevétel arányt felmutatni képes intézmények között van. 2020 márciusa előtt nem lehetett sejteni, hogy kétfelé lehet csoportosítani a vendégekkel dolgozó helyeket. Ma már annyira  tudjuk ezt, hogy csak ez látszik: az egyik csoportba tartozók átvészelhetik a kormány járványintézkedéseit, a másikuk nem. Egyikük meg tudja - vagy inkább: meg akarja - tartani a dolgozóit a veszteséges időkben is, a másikuk úgy hajítja ki őket egy perc alatt, mint a sicc. Kiugrott a nyúl a bokorból: akinek a profit az első, azoknak van tartaléka, nagy részük a dolgozókat is simán cserélgetik, ha kell. Hozzá is szoktak, tegyük hozzá. Akiknek a profit mindig is másodlagos volt, mert egyszerűen pontosan azt és úgy szerették csinálni, amit és ahogyan csináltak, és a bevételek csak fenntartották ezt a szeretetteljes tevékenységet - jó termék esetén meg még azért nyereséget is termeltek persze -, vagyis sokkal emberibb módon közelítették meg az egészet, azok most lehet, hogy végleg eltűnnek a városból. Most derül ki két dolog: az egyik, hogy mennyire hajszálon függnek Budapest legizgalmasabb helyei, a másik, hogy van-e értelme szoros kulturális közösségeket létrehozni. Mint írtam, két hely van, amik legjobban szíven ütöttek ebben az értelemben, amik nélkül Budapest nem lenne ugyanaz. Ha voltál már ott, tudod, ha nem voltál, hidd el. Olyan izgalmas pontjai a városnak, amikre ha véletlenül rábukkansz, nem hiszed el, hogyan lehet ilyen szenzációs szingularitás mellett csak úgy elsétálni, és miért nem voltál eddig itt. Nem a látvány, nem a hatszáz éves barikolt szesz, nem az élére vasalt profizmus, hanem valami egészen más. Az egyik ilyen szingularitás nekem a Jedermann. Hans Van Vliet, a Magyarországon élő holland zenész 2010-ben alapította azzal a céllal, hogy a nevéhez hűen - jeder Mann (oder Frau, teszem hozzá) - a város mindenféle embert bevonzó jazz-klubja legyen, ahol éjfélkor is lehet reggelit kérni, a hátszín meg kétezer forint akkor, amikor már mindenhol máshol hirtelenjében steak-szakértő pincérek kínálták kétszer ennyiért, és Wahorn András igyekszik szabályok nélküli zenét játszani. Mivel Hans gyakorlott klubmegálmodó - nevéhez köthető a budapesti Sixtus kápolna, a Pótkulcs, az Ötödik bejáró, a Castro, az Ellátó, a Jelen vagy a Most -, így pontosan tudta, mit akar, és hogy azt hogyan éri el. Tudta, hogyan lehet a város különös arcait egy helyre hívni. Egyébként 1990-ben jött Budapestre, három hétre, de megismerkedett a későbbi feleségével a másodikon. Azóta itt él, és azóta vendéglát. A Jedermann tényleg olyan hely, hogy ha koncert van, akkor minden asztalnál egymástól tökéletesen különböző ember ül. Életkorban 18-80, társadalmi státuszban anarchista programozótól öltönyös üzletemberig, mindenki. Ha sosem tudtad elképzelni, hogy valaha egyedül jársz majd kocsmába, és egyedül nézegeted az arcokat, és elegyedsz szóba velük, belépve erre a helyre akkor is azt mondod, hogy “ja, de, mégis el tudom”. Az egyik sarokban ülve, az asztali lámpa sárgás fényével az arcomon, a jazzt hallgatva a végtelenségig tudom fürkészni az embereket, akik éppolyan változatosak, amilyeneknek gyerekként elképzelted, csak épp elhitette veled a közélet meg a tévé, hogy nem így van. A másik nagyon különleges hely, ami egyike Budapest legfontosabb kulturális intézményeinek, és máris élő történelemnek számít: a Nyitott Műhely.  A Nyitott Műhely művészkörökben fogalom. Ha itt most elkezdeném bemutatni Finta Lacit, a hely gazdáját, akinek a pincéjének fenntartásához Esterházy Péter is utalt minden hónapban egy összeget, egy könyv telne be. Ennyire ismert személy ő az irodalmi, meg aztán a zenész, építész, film, képzőművész körökben. Egyszerűen azért, mert 2000-ben megnyitotta ezt az ideális helyen lévő befogadó teret. A Déli pályaudvar közel van, mégis, a pince annak szintjétől picit magasabban, eldugottabb helyen. Ha először mész be ide, nem igazán tudod, mi ez. Az illatok alapján, a kilincseket lenyomva, a régi deszkákból tákolt polcok között nagypapám műhelye ugrik be. Ott van a levegőben nem csak az eszközök, olajok, ottfelejtett tonnányi felhalmozat szaga, de hangulatában is, az ajtók közé benézve, a látványt befogadva is egyértelműen műhely-érzésünk van. Különös véletlen, hogy ez tényleg egy bőrös műhelynek nyitott, 20 évvel ezelőtt. Véletlen, mert  egyáltalán nem szolgált szinte egy percig sem bőrösműhelyként, lévén a barátokkal megült megnyitóbulin máris lefoglalták a képzőművész ismerősök, hogy itt bizony ők kiállítanak majd. Úgyhogy kiállítás lett, az első a több százból, ami azóta volt itt. De vannak itt koncertek, beszélgetések, filmklub és mindenféle kulturális esemény, minden héten több is. Én Török András új Budapest-könyvének elő-bemutatóján vettem itt részt, meghívott vendégként. Laci közben le is költözött ide. Reggel felkel, kinyitja az ajtót, és az nyitva van, amíg este le nem fekszik. Előfordul simán, hogy lemész, leülsz az egyik kávézóasztalhoz, de nem jön senki. Egyszerűen azért, mert nincs is ott senki! Laci elment valahová, és nem zárta be az ajtót, mert az nem illik a helyhez. Nyitott Műhely. Ha ott van, megkínál a levesből, amit főzött, ott hátul. Ha nincs, akkor megvárhatod. De a legkülönlegesebb a sarokban található, máig működőképes, és rendben tartott bőrösműhely (a lenti képen balra). A sarok, ami miatt az egész helyet megnyitották, hogy itt majd műhelymunka lesz, diákokkal, szabadon, beszélgetve. Ott lógnak a bőrök, és várják, hogy egy nap majd Lacinak megint lesz ideje bőrözni, kiállítani, ezzel foglalkozni. Mintha csak úgy alakult volna, tiszta véletlenségből, hogy Lacit istennek sem hagyják dolgozni a művészek, mert mindig újabb és újabb jelentkezik be, hogy itt adná elő magát. Persze azért nem ez a helyzet, Finta László élvezi a munkáját. Biztosan élvezi, hogy szeretik, hogy felfirkálnak róla valami frappáns mondatot a falra, hogy ez tölti ki az életét, annyira, hogy családot sem alapított, a hagyományos értelemben vett magánéletet sem alakított ki magának a Nyitott Műhelyben élve. Mindkét helyre igaz, a Nyitott Műhelyre és a Jedermannra is, hogy a bevételük zérusra esett vissza a járvány miatt. A kormány segítsége, ami abból állt, hogy bizonyos adóterheken valamennyit enyhített, nem sokat segített volna akkor sem, ha hiány nélkül megkaphatják, hiszen a számlák ugyanúgy jöttek, ahogy előtte. Egy nem változott, és ezt mi is észrevettük a saját háztartásunkban: a közüzemi, biztosítási számlák, tagdíjak, bérleti díjak megállíthatatlanul és változás nélkül jönnek, ezeknek a helyeknek pedig ez havi több százezer forint. A másik probléma, hogy egy ilyen családias helyen az alkalmazottak is szinte családtagok. Nem kérdés, hogy küzdenek értük, nem kérdés, hogy ki akarják bekkelni velük a járvány utánig, ez nem olyan “lecseréllek valaki másra, ha akarlak”, vagy “menj haza, éld túl, aztán legfeljebb visszajössz legatyásodva, hitelekkel” dolog. Csakhogy a kormány segítsége, a mi adónk segítsége erre a helyzetre előírta, hogy olyan helyeknek jár a bértámogatás, amik 15-50%-os visszaesést éltek meg a járvány miatt. 50%-nál nagyobb visszaesés felett nem segítenek, nem szállnak be az alkalmazottak bérébe, hogy ottmaradjanak, aki nem képes a korábbi bevétel felét előteremteni, az heroikusan ugyan megpróbálhatja ott tartani az embereket, de saját zsebből ez nem nagyon tartható sokáig. Miért nincs bevétel? Mert egy kulturális tér, ahol egyébként van vendéglátás, hogyan szállítana házhoz ételt? Persze, lehetne, és persze, van, aki igénybe is veszi a dolgot, szolidaritásból. De ki viszi házhoz a kiállítást, a koncertet? Anélkül mit ér egy rántotta, vagy egy tojásos nokedli? Nem enni járunk oda, és nem a szomszédból, hogy beugorjuk érte, ez nem megoldás. Voltak tartalékok, minimális tartalékok, amik mára elfogytak. Mondanom sem kell, ezek a helyek nem épp a maximális profitra hajtanak, inkább hasonlítanak a nonprofit helyekhez, mecenatúrákhoz: ha minden számla ki van fizetve, mindenki megkapta a pénzét, és a tulajdonosnak is maradt miből boltba menni, akkor az már jó. Most lehet azt mondani, hogy “ez egy kegyetlen világ, tessék beállni a sorba”, meg “úgy kell nekik”, de a helyzet az, hogy sem a Nyitott Műhely, sem a Jedermann nem lenne ilyen, ha a profit elsődleges lenne. Nem is léteznének. Nem csak azért, mert nagyobb profit esetén nem kapnánk olcsón steak-et a jazz-műsor mellé, vagy mert nem bírnánk ki egy magasabb belépődíjat az önkéntes adományok helyett, hanem mert minden megváltozna. Mélyen ott van a helyek genetikai kódjában az, hogy a közösség, ami a jelenlétével fenntartja, az család. És adnak pénzt, de nem azért, mert ez a gerince a kapcsolatnak. Ahogy a családtagunknak is adunk, úgy adunk ide is, és ezért cserébe egy családi vacsorán, családi beszélgetésen, családi koncerten ülünk, és így viszonyulunk mindenki másra is a helyszínen. Úgy adjuk a pénzt, mint ahogy a családi rendezvény előtt összedobjuk a rendezvény árát: igazából jólesik. Ez egy nyitott család, bárki bármikor csatlakozhat. És most az egyik családtag bajba került, és a családnak kell kihúzni a bajból, különben nincs több családi rendezvény. A Jedermannban most örökbe lehet fogadni helyeket, és terveznek valami webshop-szerűséget is. A Nyitott Műhely is a törzsvendégek segítségére számít, hogy kifizesse a számlákat. Ez most a teszt: elég erős-e ez a közösség ahhoz, hogy tényleg családnak lehessen nevezni? Vagy csak a jókedv, szórakozás, kulturális rendezvények iránti érdeklődés tartotta össze? Vagy valami mélyebb, emberek közötti erő, ami nem hagyja az intézményt eltűnni? Ha ezek a helyek most megmenekülnek, az mindennél erősebbé teszi őket. Akkor megmutatják, hogy érdemes családi közösségeket létrehozni, mert az erősebb háló, mint a nagy profit. Megmutatja, hogy ha itt ezentúl jönnek-mennek a járványok, akkor csak erre lehet számítani: a családra. Ha pedig elbuknak, akkor a nagyobb tőke köré gyűlő helyek erősödnek, valamint mindenkor a kormány segélycsomagjának kialakításától függ, hogy egy hely élhet-e, vagy nem. Képzeljétek el, milyen fontos kérdés ez. Ez dönti el, hogy milyen lesz Budapest a jövőben, hogy luxussátrakba térünk majd be minden sarkon, amiket egy perc alatt össze lehet pakolni, és máshol felverni, vagy megerősödnek a hagyományra, gyökerekre épülő közösségi terek, amiket fenntartják azok, akik szeretik, hogy vannak.
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!