A fémmegmunkálás legrégebbi emlékei az i.e. negyedik évezredből maradtak fenn, a Nílus, Tigris, Eufrátesz folyók környékén élő népek kultúrájából. Az érceikből könnyen kinyerhető fémeket, aranyat, rezet dolgozták fel különféle ékszerek, kultikus tárgyak, szobrok készítésére, mert mindkét fémre jellemző a nyújthatóság, a kalapálással történő könnyű megmunkálhatóság. Az időszámításunk előtti harmadik évezredben, a Földközi-tenger partvidékén, Kis-Ázsiában, Kréta szigetén már fejlett ötvösmesterségről beszélhetünk. Csaknem valamennyi technikát ismerték és alkalmazták; az olvasztást, öntést, finomítást, ötvözést, kalapálást. A második évezred végétől pedig az antik, görög, etruszk, római ötvösmesterek fennmaradt művei között számos művészi kivitelű, filigrán drótmunkát, zománcos tárgyat is találunk.
A kiállítás, a tulajdonosa és gondozója Zoltán Tamás ötvös, iparművész páratlan gyűjteményét mutatja be, a legrégebbi darabjaival még a reneszánsz mesterek dolgoztak. A kiállított dokumentumok között igazi ritkaságokat is találunk, de látható olyan irat is, melynek tanúsága szerint – alig pár évtizeddel ezelőtt – még azért nem engedélyezték az ötvösöknek, hogy hozott aranyból dolgozzanak, mert az a bűnözést, a lopott ékszerek eltűntetését segítené! A kis múzeum helyszíne nem véletlen – mondta el a tulajdonos. Számtalan más, kedvező ajánlat ellenére, hosszú éveken át makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az Erzsébetvárosban legyen, mert a gyűjtemény nemcsak mesterségtörténeti, hanem helytörténeti jelentőségű is. Már 1812-ben dolgozott a Király utca 11-ben egy ötvösmester, Prandtner János. Munkái több világkiállításon nyertek díjat.
Példája nyomán sorra települtek le a környéken az arany-, az ezüstművesek, a lánckészítők, evőeszköz készítők, ékszerészek. A kerületben működött a nemesfém és drágakő központ, volt olyan év, amikor csak a belső Erzsébetvárosban 400 nemesfémes dolgozott. Sorsukat – származásuk okán - később a II. Világháború, a kevés túlélőét pedig az államosítás pecsételte meg. Az ötvenes években még karikagyűrűt is csak igazolás ellenében, kiutalásra lehetett vásárolni. Az erős megkötöttségek az 1980-as évek vége óta lazultak és ma már ismét sokan dolgoznak ezen a pályán. A mesterséget több iskolában is oktatják, tehát utánpótlás is van. Akár még számukra is érdekes lehet ez a kiállítás, ami a kezdetektől, a fémöntéstől, egészen a legkorszerűbb eljárásokig igyekszik mindenbe betekintést adni.
Nem feltétlenül ragaszkodtak a szakma történéseinek időrendi sorrendben való bemutatásához. Az öntvények elkészítéshez használatos homokformázás eszközeinek közelében a most is működőképes, lábpedálos polírozógép áll, aki jegygyűrűt visel, talán még ki is próbálhatja. De legalább olyan érdekes része a kiállításnak a vitrinekben sorakozó rengeteg régi szerszám. A szerszámok valójában a kollektív emberi kreativitás termékei, ahol a hangsúly a kollektív szón van. Az összeadott tudásoknak valami fajta eszenciája nyilvánul meg bennük. Ugyanakkor konzervatív, hagyományteremtő is egyben, hiszen a dolog természete szerint, az összeadott gondolatok és értékek a hagyomány felé mozdulnak el. Ráadásul egy ilyen ősi szakmában, mint amilyen a fémművesség, az ötvösség, évezredeken át alakult, csiszolódott, finomodott, tökéletesedett az eszközök formája.
Az ötvösszakma, ötvösművészet művelői a szerszámaikat rendszerint maguk készítették. A kiállítás egyik szobájának bejárata fölött „A kincskészítők műhelye” felirat olvasható. Aki ott körbesétál, kézi szerszámok, kisebb nagyobb gépek egész garmadájával, mellettük roppant hasznos, de közben igen egyszerű megoldásokkal is találkozhat. A precíz, aprólékos kézi munkához jó látási viszonyokra, megfelelő megvilágításra is szükség volt. Ám ez – főleg a villanyvilágítás kora előtt – nem mindenkor állt rendelkezésre. Az ötvösmester asztalán álló – akár pálinkásüvegnek is nézhető - üveggömb pont ebben segített. Megtöltötték tiszta vízzel. Amíg volt napfény, annak az útjába tették, ha nem volt, akkor mögé állítottak egy petróleumlámpát. Annak a fényét gyűjtötte össze és úgy világította meg a munkadarabot.
Noha az ötvösszakma legnagyobb szerszámgyűjteménye ezen a kiállításon látható, nincs hiány más, érdekes darabokban sem. Az ötvösművészet egyik ága az ékszerkészítés. Ám az ékszerek túlnyomó többsége valamilyen nemesfémbe foglalt – egy vagy több – drágakő. Azokat is behatóan ismerni kell. Találunk az egyik vitrinben olyan dobozt, melyben drágakövek egész kollekciója sorakozik, valószínűleg azért, hogy a vevő választani tudjon. Sok esetben a nemesfém tárgyakba préssel beleütötték a tulajdonos - egybefonódó betűkből - művészi módon megalkotott monogramját. Egy ilyen működőképes présgép is áll az egyik teremben, alatta pedig egy egész monogramkészlet. Komolyabb mesternek, mindegyiknek volt ilyen, ahol az ABC összes betűjének összes kombinációja – tehát kezdve az AB, AC párokkal, de ugyanígy a BA, CA párok is – végig valamennyi megtalálható. Egyetlen betűpár elkészítése több hónapot vett igénybe. A látogatók csak ezen egyetlen tény kapcsán is elgondolkodhatnak, milyen is lehetett a régi, valódi kézműves ötvösök élete.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.