Van egy szálloda Budapesten, melynek vezetői szinte kötelezőnek érzik a kapcsolat ápolását a kortárs képzőművészekkel, és erre jó okuk is van. Sersovszky Zsuzsanna festőművésznek 2007-ben pont a névnapján nyílt itt kiállítása, most – e második alkalommal – tehetségének új oldalát ismerhetik meg a nézők.

 A „Benczúr Galériában” ez a 112. kiállítás, tudtuk meg a megnyitón a Benczúr Hotelben, Sárközy György igazgatótól. Egy olyan szállodában, amelyik az egyik legnagyobb magyar festő nevét viseli és a róla elnevezett utcában áll, igencsak illendő a kultúrával is foglalkozni. A szállodának sok ismert jelmondata van. Ilyen például „a Liget kapuja” vagy „A csend szigete”, de olyan is van, hogy „Kultúra a szállodában – szálloda a kultúrában”. Az utóbbit erősíti a kiállítások sora. Jó igazgatónak lenni egy olyan szállodában, ahol egy évben tízszer, mindig más kiállítás nyílik meg. Amikor az embernek valamilyen okból nehéz napja van, megfájdul a feje, kedvetlenné válik, elég lejönni a hallba, képeket nézni. Mindig van közöttük, ami megnyugtat, máskor van, ami erőt ad. Pont, mint most is – mutatott rá az igazgató.

 Könnyű helyzetben volt a kiállítást megnyitó művésztanár, Halasyné Tóth Ibolya, hiszen a mellette álló fiatal művésznő egykor a tanítványa volt. Jól ismeri tehát. Elmondhatta róla, hogy festészetében a térérzet által megragadható érzelmek kifejezését a hallatlan gazdagságú variációsor szolgálja. Legújabb művei szervesen kapcsolódnak korábbi munkáihoz és azt reprezentálják, hogy az életmű következetesen épül. Művészetének különleges eleme, sajátossága a ma már tágabb motívumkincs mellett az érzékenyen visszafogott kolorit. A törtebb színek, a halványnál is halványabb árnyalatokból szőtt képfelületek. Festői takarások, rejtőzködések, elmosódások, eszközök a foszlékonyságok színharmóniájának világában. Ecsetje nyomán végül csak az érzeteinkben létező, minden kötöttségtől, konkrétumtól szabadulni vágyó és megszabadult terek körvonalai bontakoznak ki, de már megjelenésük pillanatában el is vesznek, tova is tűnnek.

 Mint ahogyan ezt a „Felhőkben” című képen látjuk. Minden ideává formálódik, a tér és a tér határa is. Hogy öntörvényű létezésmódjukat meglelhessék a képalkotó elemek, a finoman kimunkált színvilág és a tünékeny formák. Nevezhetnénk ezt lírai absztrakciónak is, besorolhatnánk valamiféle autonóm kategóriába, de tudjuk, hogy Sersovszky Zsuzsanna nem kötődik mesterekhez, iskolákhoz, izmusokhoz. Saját világot teremtett magának. Ám sokkal fontosabb ennél, hogy festői értékeket és érzékenységet hordozó ideaterei a bezárkózás szabadságérzetét sugározzák. Szeret sorozatokat készíteni. Ezek, hol téma, hol szín szerint tartoznak össze, olykor átfedés is van a kettő között. Kék sorozatában jól érvényesül, hogy a kék a misztikus színe.

A „Terasz” című képen érdemes észrevenni, hogy foltok, vonalak, színek ritmusából, az élmény nyomán támadt emlékezetből, a művész belső világából harmonizáló formaegyüttesből, elhagyásokkal, hangsúlyok adásával teremtődnek a képei. Vannak összekapcsolódó, kisebb alakzatú festményei is. Ezeken keresztül válik érzékletessé számunkra, hogy az újabb és újabb variációk kialakítása során hogyan jut érvényre a művész szabad alkotói fantáziája és technikai leleményessége. Ilyen az „Ablak” című festménye is, ahol az illúzió birodalmába tartozó fogást használva besétáltatja a nézőt az alkotásba. Itt a néző és az alkotó a műtárgyhoz képest külön oldalon áll. Felmerül a kérdés: most a néző is alkotó? Vannak, akik azt mondják; a művet sokszor a néző hozza létre azzal, hogy megnézi, véleményt formál róla, ily módon „kettőn áll a vásár”. A néző, minimum egyenrangú fél ilyenkor.

Mindannyian tudjuk: a kortárs művészet érdekes dolog. Többféle, rendkívül elvont módon fogalmazza meg a mondanivalóját. Gyakran csupán a tárgy sokrétű, figyelmes tanulmányozása teszi lehetővé a néző számára a megértést. Sersovszky Zsuzsanna munkáin is felfedezhető egyfajta rejtett expresszivitás, lendület és feszültség, mely első látásra alaposabb vizsgálódásra kényszeríti a nézőt. Persze fontos a vizuális hatás, de ami lényeges: intellektuális eszközökkel is élni kell! A szemlélőt gondolkodásra is kell késztetni! Ebbe a sorba tartoznak a legutóbbi években készült művek, melyek szerves folytatását képezik a korábbi törekvéseknek. Jól érzékeltetik a festékhez, a színekhez, az anyagokhoz való viszonyát a művésznek. A belülről fakadó alkotó ösztön jókedvet és belső egyensúlyt ad számára.

A hétköznapok során képekben álmodunk. A kép ősibb, mint az emberi szó. A kiállítás címe: „Fekete és kék”. Jelenti-e ez a drámai feszültség és a harmonikus belső derű közti különbséget? Azok egy időben való megjelenését? Az alkotó saját bevallása szerint inkább a remény kifejezése. Remény arra, hogy idővel visszaszínesedik ez a világ! Annál is inkább mert a festő és közönsége között erős a kapcsolat, nevezhető közösségteremtőnek is. Ez a kiállítás mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy elmélyedve kicsit ezekben a művekben egyszerre jussunk a szépség birtokába és arra a felismerésére, hogy az életünknek és a világnak ártalmas erőit legyőzve keressük az egyensúlyt a pozitív és a negatív élmények között.