Pünkösdhöz illeszkedően, „Égi jel” címmel nyílt meg Jakobi Anna Mária festőművész legújabb kiállítása, Budapesten, a Duna Palotában. Az egyéni hangvételű, a művészre jellemző stílusú, könnyen felismerhető képekből álló tárlat június 29-ig – naponta 9 és 18 óra között – ingyenesen látogatható.

 A Pünkösdtől függetlenül a kiállítás megnyitása egy másik fontos alkalomhoz – az alkotó születésnapjához - is kötődött. Így tehát ezen a napon őt magát, a művészetét, az életszeretetét is ünnepelte a meghívott közönség. Könnyű volt ezt megtenni, hiszen a művek önmagukban is égi jelet, szeretetet és bölcsességet sugároznak. Rámutatnak az útra, amelyen járnunk kellene, vezetnek és segítenek minket. A jeleket nem mindenki veszi észre, hiszen azokat kérni és várni kell, miközben néha észrevétlenül, máskor pedig egészen jó láthatóan, körülöttünk vannak. Mindemellett mégis körültekintő értelmezést kívánnak, ha irányadó térképként kívánunk tekinteni rájuk. Festészetében ő nemcsak értelmezi a szellemi világot, hanem sajátos technikák összességével jeleníti meg. Wehner Tibor művészettörténész egy korábbi alkalommal a karakteres formavilágot, a montázstechnikát, a geometrikus és valóságos elemek keveredését emelte ki festészetéről szólva. Rámutatott arra is, hogy a művésznő számára milyen fontos a mítoszok, a balladák világa. Minden emberi élet, valamennyi sors lehet ballada – különösen a művészeké!

A most köszöntött alkotót kalandos élet és elhivatottság jellemzi – állapította meg róla dr. Bába Szilvia, a Duna Palota művészeti és operatív igazgatója. Már fiatalon a képzőművészettel foglalkozott, ilyen irányú iskolákat végzett, 1984 óta kiállító művész, számos egyéni és csoportos tárlaton vett részt. A tehetséggondozásban is fontos szerepet vállalt, Sebestyén József András festőművésszel együtt, megalapította a Fantázia Gyerekműhelyt. Sokrétű és gazdag életutat járt, annak minden nehézségével és szépségével. Festészetében a magánélet, a világi környezet és az égi fény keresése különleges összhangban áll egymással. A benyomások, a valós és álomszerű történetek síkszerűen illeszkednek egymáshoz, látható különbséggel, mégis érzékelhető összetartozással. Képeiben szerephez jut a fény, a mélységből előtörve világítja meg a profán világot. Illeszkedik hozzá színvilága: az előtérben a sötétebb tónusok, a fény terét viszont karakteres, világos tónusok övezik. Minden mű egy önálló történet az életünkről, a világunkról, arról, hogy bármi történik, mindent átformál, mindennek új jelentést ad az égi fény.

 Úgy tűnik ezek az alkotások valami határozottan meg- vagy kijelölt célra irányulnak, persze azzal a nehézséggel tetézve a befogadó helyzetét, hogy ami felé tartanak afelőli ismereteink szerények – mondta a kiállítás megnyitásakor Balázs Sándor, művészeti író, kritikus. A tárlat címadó munkája az „Égi jel” címet viseli. Ez kép a képben szituációt mutat, mint a művész alkotásai oly gyakran. A kereten belüli keretben sajátos festészeti építkezés szemtanúi lehetünk. A grafikus eszközökkel megjelenített körülállók csoportja, az egyvonalas emberközösség – szűkebb jelentésében az apostoli tizenkettőkről van szó, tágabb értelmében magáról az emberiségről – gyűrűjében tűnik fel Mária alakja. Fölötte lángnyelvektől övezve kérdőjel magasodik: a „miként lehetséges?” megjelenítése. Még föntebb, a kép és a belső kép határán egy másik jelképet látunk. Valami, ami rajtunk kívül álló, távoli, ám mivel látjuk, részesei lettünk, noha mint égi jel, felfoghatatlanságban áll, titok.

Egy másik, a „Pünkösd” című kép központi témája a kiáradás. Alsó régiójában, szimmetriát teremtő középpontban gyökérzet bújik meg. A képcsúcsban a lombkorona égre tartása nyílik elénk, közben pedig más –elgondolható értelmezés is lehetséges annak ellenére, hogy a gyökér és a csúcs látható bizonyosság. A történés pedig ismét emberi, apostoli környezetben zajlik. Míg a grafikák esetében gyakori az irodalmi műveket továbbgondoló illusztráció, a festett munkát távoli rokonságot mutatnak a Biblia pauperum (szegények bibliája) középkori műfajával. Azzal a megkötéssel, hogy ezekben a munkákban nem a bibliai történetek, inkább azok személyes látomásokban teret nyert képei jelenítődnek meg. Sajátos, magánhasználatú rendszert teremt, melynek elemei következetesen bomlanak ki az egyes képeken. Az alkotások jellegzetes eljárással és festői, grafikusi elgondolással készültek, rögtön és összetéveszthetetlenül beazonosíthatók.

Oly módon szuverének, hogy valamit mégis követnek: a művész saját belső történései nyomában járnak, egymásra rakódód, rétegződő hitélmények hívják elő a képi „párlatokat”. Fontos, hogy különböző időpontokban lerakódó élményekről van szó! Itt a hit olyan inga, amely bizalom és kétség között lengedez, mert nem ismer más permanenciát. Ám azt is érzékeljük, mintha az inga kiakadna és a bizalmi oldalon hosszasabban időzne. E valószínűtlen helyzet magyarázata éppen abban rejlik, hogy alkotójuk a bizalom vágyott képeit teszi láthatóvá, mint irányt, amerre a törékeny embernek tájékozódnia lehetséges. A művek így – vállaltan – egy határozott irányba mozdulnak, szólításuk is konkrét, arra hív, amiről keveset tudunk, ám ki tagadhatná, hogy ösztönösen „kódolva” vagyunk annak felismerésére: nagyságtudata ellenére, milyen kicsinyke az ember! Kiszolgáltatottja olyan erőknek, melyek össze nem vethetők az emberi jelenlét ideiglenes lehetőségeivel.