A centenáriumi évét kezdő intézmény parancsnoka, dr. Kovács Vilmos ezredes az elkövetkező év programjáról szólva kiemelte, ez nem csak a Múzeum ünnepe lesz. Kettős, nagyjelentőségű eseményt ünnepelnek, 2018 ugyanis a Magyar Honvédség fennállásának 170. évfordulója lesz! Az Intézet és a Múzeum épülete magában hordozza a történelmünket, ennek jobb megjelenítése érdekében a 100 évfordulóra az arculata felfrissül, mondhatni megfiatalodik. Vonzereje így is nagy, hiszen évente 60-70 ezer ember fordul meg benne, tud üzenetet átadni, ez az intézmény a magyar haderő legnagyobb kommunikációs eszköze. A századik évfordulón különleges rendezvényekre kerül sor. Bevezetőként, már most, november 23-tól kéthetenként mindig új, a közönség által eddig még sosem látott műtárgyakat mutatnak be a múzeum gyűjteményéből. Lesznek filmvetítések, koncertek, még Sörestek (!) is. Különleges bélyeg és egyedi emlékérem kibocsátása is szerepel a programban. Már folyamatban van a munka, amivel régi adósságát törleszti majd az ország: 2012-től ugyanis megkezdődött az I. Világháborúban elesett, megsebesült vagy fogságba esett katonáink – összesen másfél millió ember - adatainak feltárása, rendszerezése és majd kiadása a 100. évfordulón, közzétételre alkalmas formában.
Érdekes összefüggésre világított rá dr. Csikány Tamás ezredes, a Hadimúzeum Alapítvány kuratóriumának elnöke. A magyar sokáig – egészen Mohácsig – katonanemzet volt. A politika legfontosabb eszköze a háború volt és a külpolitikai célokat a háború, a katonaság erejével sikerült vagy nem sikerült megvalósítani. Majd 1526 után már csak magyaráztuk, hogy milyenek szeretnénk lenni, de a katonai gondolkodás megmaradt. Mi is kellene ahhoz, hogy olyan hadseregünk legyen, amivel a nemzeti önállóság visszanyerhető? Ennek a jegyében születtek meg az első magyar nyelvű hadtudományi munkák, kialakult a magyar hadtudományi irodalom, nyelvezet. Az igazi fellendülés a Kiegyezés után következett be, ami megteremtette a részben önálló magyar hadsereget és azokat az intézményeket is, amelyek ezt a tevékenységet támogatták. Ebbe a sorba illeszkedik a Hadtörténeti Intézet és Múzeum megszületése is.
Jelen volt az ünnepségen az 1877-ben megalakult Svéd Hadtörténeti Múzeum igazgatója, Carl Zarmén, aki emlékeztetett arra, hogy a két intézmény 1929 óta dolgozik együtt, közös kiállítást is rendeztek. Igen komoly hasonlóság van a két múzeum között. A közös, európai történelem és a saját országaik történelme összecseng, ezért is figyelnek jobban egymás munkáira. Svédországban 2014-ben nyílt meg a Nagy Háború bemutató kiállítása, melyben háromhavonta más ország volt a vendég. Eddig már tizenöt ország szerepelt, Magyarországra most kerül sor. Érdekes, hogy míg a legtöbb ország – az eddigiek közül 14 – főleg fotókat küldött, Magyarországról inkább festmények, grafikák érkeztek. A díszünnepség után megnyitott „Művész-katonák, katona-művészek” című kiállításon is, néhány szobor társaságában, többségében ilyen alkotások láthatók.
Persze ez érthető, ha belegondolunk, hogy az I. Világháború idején a festészet még erőteljesen felfutó ágban volt, a fotográfia pedig csak ekkor kezdte szárnyait bontogatni. A művészi önkifejezés formái sokszor a bevett társadalmi szokásokkal mentek szembe, a dadaizmus már 1916-ban megjelent! Ugyanakkor létezett a harctéri szenvedések realista ábrázolása is. A magyar hadsereg kötelékében mintegy négyszáz hadi festő tevékenykedett, miközben ott voltak a fotográfusok is. Ám a kétféle mű között lényeges különbség feszül. Míg a fotó egy pillanatot örökít meg, a jóval hosszabb idő alatt készült festmények egészen más érzelmeket képesek ébreszteni. Ezek az alkotások fontos szerepet töltöttek be a maguk idején, de legalább olyan fontosak mai is, hiszen az a feladatuk, hogy a háborúról minél pontosabb képet nyújtsanak, ne engedjék az ott megélt szenvedést feledésbe merülni.
A művészek többsége szervezetten került a harctérre. Voltak, akiket besoroztak, harcoltak, még meg is sebesültek. Mások – főleg az önkéntesek - a Sajtóhadiszállás művészeti csoportjához nyertek beosztást. Ők külön „Kunst” feliratú karszalagot is kaptak. Kisfaludy Stróbl Zsigmond visszaemlékezéseiben leírja például, hogy Pór Bertalan, Berény Róbert, Frim Ervin, meg ő, előbb a trénhez próbáltak önkéntesnek bejutni, de az nehéz volt, mert oda – biztonságosabb lévén – „áradatként özönlött a jómódúak serege.” Így ők végül a tüzérséghez kerültek. A tizenegyes tábori ágyús ezred egyik kiképző tisztje Márffy Ödön festőművész volt. Kisfaludy végül nem került a frontra, főtisztek szobrának megformálásra kapott megbízást. Látható is tőle ezen a kiállításon Szurmay Sándor gyalogsági tábornokról 1916-ban készült szobra.
Bizonyára meg fogja lepni a kiállítás látogatóit, hogy a művészetinek egyáltalán nem gondolt Hadtörténeti Intézet és Múzeum birtokában a magyar képzőművészet hány jeles, kiemelkedő alkotójának műve van. Ilyen különleges „csemege” például a modern magyar festészet egyik legeredetibb és legvitatottabb tehetsége - a fronton még meg is sebesült, számos kitüntetést kapott - Aba Novák Vilmos egyenruhás önarcképe. Érdemes elidőzni Mednyánszky László elesett katonát ábrázoló képe előtt, ahol a megjelenítés szándékoltan homályba tűnő. Hermann Lipót vízfestménye, a Rohamozó katonák, az akvarell-technika ellenére szinte fényképszerű pontosságú, Vaszary János ceruzarajza pedig a háború kezdetéről, a hadászati jelentőségű limanowai csatában 1914-ben elesett huszárról, egyszerűségében megindító.
A jubileumi év megnyitására a Stefánia Palota Honvéd Kulturális Központ, Regiment éttermének cukrászai – a Múzeum felkérésére különleges süteményt készítettek. Nehéz feladat volt olyan édességet találni, ami a Honvédséggel kapcsolatba hozható, ám végül sikerült a harmincas évekből egy „Hadi linzer” elnevezésű receptre bukkanni. A „hadi” linzer alapanyaga ugyanaz, mint a „normális” linzeré, csak barna lisztet használtak hozzá. A nevét pedig onnan kapta, hogy akkortájt ilyen alapanyagot szinte csak a honvédség részére adtak, egyébként nehéz volt hozzájutni. A linzer tésztára narancsos, joghurtos, töltelék kerül, így lesz belőle sült túrótorta. A tetején narancs-zselé található. A torta, mint a „ház süteménye” a múzeum büféjében egész évben kapható lesz.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
