2020. március 31. kedd, Árpád és Benő napja
Strauss, a megunhatatlan
Révay András
2017.04.10 17:41
Az állítás, így, önmagában is igaz, de még határozottabb megerősítést nyer azáltal, ha egy közkedvelt, népszerű nagyoperetthez valaki avatott kézzel nyúl hozzá és kissé felfrissíti. Teszi ezt ráadásul úgy, hogy mindaz, ami most új, tökéletes harmóniában marad az eredeti egésszel.

 A 2016/17-es szezon végén, tíz előadásban mutatta be az Erkel Színház ifj. Johann Strauss, A Cigánybáró című, három felvonásos nagyoperettjét, a Kossuth-díjas Szinetár Miklós rendezésében. Már elöljáróban annyit elárulhatunk róla, hogy aki szereti ezt a muzsikát, jól teszi, ha előjegyzi a naptárában és kellő időben beszerzi a jegyet az őszi szezon valamelyik előadására. Nem lesz könnyű dolga! Bár tény, hogy mostanában a közönség egy nem jelentéktelen hányada kissé ódzkodva tekint az átdolgozásokra, ebben az esetben nincs mitől tartani. Nincs semmi erőltetett modernkedés. A maga korát tükröző történet szerint, a török idők végén hazatérő főszereplő nem fog luxusautón begördülni a színpadra és a csatába sem géppisztolyos katonák indulnak. Ezt a darabot a megszületése, 1885 óta többször is átírták. Magyarországon tizennégy, Bécsben kilenc változatban játszották eddig, mindegyikben egy kicsit máshová tették a hangsúlyokat. Ez a mostani, a tizenötödik, részben visszanyúl az eredeti Jókai-kisregényhez, melyből a legelső librettó készült, részben pedig nagyon finoman, nem sulykolva, felvillant néhány gondolatot, amit a közönség vastapssal jutalmaz, mert pontosan érti a ki nem mondott szavakat.

Az előadást egy nagyszerű rendezői ötlet szinte keretbe foglalja. Megszokott dolog, hogy a zenés darabok első felvonása előtt felcsendülő nyitány ideje alatt általában nem történik semmi, a közönség élvezi a muzsikát. Most viszont a zene mellé némi tájékoztatást is kap. A nyitány hosszához igazított vetítésből megtudja, a mű - már a Kiegyezés után – abban a korban, légkörben íródott, amikor Ausztria-Magyarország viszonya kezdett normalizálódni. A köztudottan magyarbarát Rudolf főherceg kezdeményezésére létrejött a Monarchia évkönyve, magyar változatát Jókai Mór szerkesztette. Ebből az évkönyvből lát a néző adatokat, a Monarchia közös nagycímerét, közös zászlaját és kitűnik belőle, hányféle nép, nemzetiség fért meg benne békésen egymással a Kárpát-medencében. A vetítés végén következtetést nem vonnak le, a továbbgondolást a nézőre bízzák. Kezdődik az első felvonás. Persze mindez akkor nyer igazi értelmet, új megvilágítást, amikor a harmadik felvonás végén eljutunk a fináléhoz. Az ötlet vadonatúj, itt helyet kap egy másik nagyszerű Strauss muzsika, a Kék Duna keringő, mely korábban nem volt az operettben. Most sem a megszokottat halljuk. Melis László átiratában a mű egyes részei más-más ritmusban, határozott nemzetiségi karaktert kapnak, jól felismerhető, hogy szlovák, sváb, magyar, cigány vagy zsidó zenét hallunk, ugyanakkor pedig a színpadon az éppen megfelelő, nemzeti viseletben táncolnak a párok. Vastaps! Nincs mit hozzátenni.

 Talán már ennyiből is látszik; tévedés a közhiedelem, hogy az operett elöregedett műfaj. Ilyenkor derül ki, hogy az állítás sem a darabra, sem a közönségre nézve nem igaz. Ez utóbbira vonatkoztatva különösen jó volt látni, mennyi fiatal foglalt helyet a nézőtéren. Persze tény, hogy mindig felnő egy újabb generáció, aki még nem ismeri az „öreg” darabokat, de nem volt kevés a gyerekek száma sem, akiket a szülők hoztak el, talán mert lassan, fokozatosan be kívánják őket vezetni a színvonalas kultúra világába. Bizonyosan jól érezték magukat, hiszen a rendezői elképzelést kitűnően támogatják a látványos színpadképek, díszletek (tervező Horesnyi Balázs) és a szemet gyönyörködtető, színpompás jelmezek (Pilinyi Márta munkái). A más operetteknél kevésbé megszokottan, itt a kórus szinte állandóan a színpadon van, az énekkel, mozgással folyamatosan friss lendületet adnak a jelenteknek, miközben a balettkar és a Duna Művészegyüttes táncosai sem tétlenkednek.

 A sokszínűség hangsúlyozása érdekében és a nagyoperett előadások hagyományaihoz híven „A cigánybáró” szövegkönyvét Szinetár Miklós is aktualizálta, ám a változtatások szellemiségükben hűek maradtak az eredeti előadáshoz. Annyi kiegészítéssel, hogy a bravúrszámokat felvonultató III. felvonásban rendhagyó módon jut szóhoz Mária Terézia királynő is. A Jókai-szövegekből például egyértelműen kitűnik, hogy a cigányság a maga korában része volt a társadalomnak. Igaz, itt a harmadik felvonásban a királynő nem azért tünteti ki a harcokból visszatérő cigányokat, mert hősiesen harcoltak, hanem, mert – mesterségükhöz híven – kikalapálták a megrongálódott ágyúkat, a katonák tehát az ő segítségükkel tudtak csatát nyerni. A közönségnél pedig minden külön magyarázat nélkül célba jut az üzenet: errefelé évszázadokon át megfértek egymás mellett a különböző nemzetiségek, ma sem kellene bántanunk egymást!

Foto: szerző és Csibi Szilvia, Nagy Attila

Kapcsolódó témák

Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.

A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.

A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.

A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!

2016.10.30 20:35

Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.

Blog ajánló
Egy nap a városban És most akkor hogyan élvezzük a tavaszt a városban?
Csodás idő van odakint, még néhány napig, aztán visszatér a hideg. Természetes, hogy mindenkinek viszket valamije, hogy ugyan már, menjünk ki egy picit. És mivel nincs kijárási tilalom, csak ajánlás, sokan teljesen figyelmen kívül hagyják ezeket. Emlékszem, mennyire meghökkentem mindig, hogy a mi milyen gyorsan és ellentmondást nem tűrően bevezettük a cigitilalmakat annak idején, most is azt gondolom, hogy egy kijárási tilalom is fegyelmezettebben működne nálunk, mint egy átlagos európai országban. De mivel nincs, a városban a változás sem annyira észrevehető. Ági, az Egy nap a városban túravezetője például úgy védekezik, hogy egyedül marad otthon, és egyedül is megy mindenhová (jellemzően boltba). Nem közelít senkihez két méternél közelebb, vagyis kiválasztja a szélesebb utcákat és kevesebb embert, meg általában biciklivel jár. A Margit hídon hazafelé bekanyarodott a szigetre is, és ott látta a fenti jeleneteket. Ami egyébként tökéletesen alkalmas a vírus mindennél gyorsabb terjedésére: az egyik csoportban ha csak egy ember fertőz, az egész csoport megfertőződik, és amikor elindul mindenki haza, a többi földön ülő csoport mellett elhaladva tuti lesz egy-két újabb fertőzés, ami megint csak egy-két teljes csoportot betegít meg. Egy ember képes pár óra alatt 30-40 ember megfertőzésére. Szóval nem, nem csak a nyugdíjasok flangálnak és trécselnek az utcán. Persze, túl lehet élni, de én nem lennék senki helyében egy-két hét múlva, amikor elkezdi gyanítani, hogy tüdőgyulladása van. Egy korombeli ismerősöm végigment most ezen: hazaküldés, félrediagnosztizálás, kórházból elküldés másik kórházba, későn befektetés, súlyosbodás, azóta bent fekvés. Koronavírusra mondjuk nem tesztelték, neki állítólag máshonnan lett tüdőgyulladása. Én ezen nem akarok végigmenni, és amikor majd ott lesznek, hát ők sem. A legjobb, ha otthon maradunk. Ha ki kell mennünk valamiért, akkor itt tesszük ki magunkat veszélynek: A lépcsőházban, a korlátokat sok ember megfogta, mi ne tegyük. Lehetőleg úgy menjünk ki az ajtón, hogy ne találkozzunk szembe senkivel a szűk folyosókon. Ha családi házban lakunk, az előny, mert most úgy ülhetünk be az autóba, hgoy tuti nem érintkezünk senkivel még csak időeltolással sem. Sokan mennek autóval most mindenhová, valójában tényleg jobb a tömegközlekedésnél és a gyalog sétánál. A bicikli is lehet jó, mert távol vagyunk az emberektől, de itt is nagyobb a kockázat az autóhoz képest. Kisebb autós kirándulásokat például tehetünk, egy kör ki a városból, ha nem is szállunk ki, az a legjobb. Megállunk valami festői helyen, elővesszük a szendvicseket, és megesszük, napfénytető előnyben. Rengeteg olyan sétahely van a városban, ahol nincsenek emberek, és könnyű két méteren kívül maradni mindenkitől, vagy akár nem is találkozni senkivel. Ezt szintén leellenőrizhetjük autóban ülve, és ha nem megfelelő a helyzet, egyszerűen álljunk tovább. Ha megfertőz valaki, és te tovább fertőzöl, azzal 3-4 héttel hosszabbodik a járvány vége, ami így akár egy évig vagy még tovább is elhúzódhat. Könnyű belátni, hogy ezzel szemben ha mostantól senki nem fertőz meg senkit, akkor meg 3-4 hét alatt vége az egésznek. Ahogy azonban most csináljuk, az az első forgatókönyvhöz van közelebb, ami elhúzódó otthonülést, ezáltal klausztrofób őrületet és olyan gazdasági visszaesést hoz, hogy abból jó darabig nem lábal ki senki. Persze, marha jó tavasszal a barátokkal dumálni a fűben ülve. És eddig a világ legsúlytalanabb dolga volt. De most a legsúlyosabb tettek egyike lett, rögtön az egymás arcába köhögés után. Értékeljük át ezt a dolgot. Úgyhogy én azt csinálom, hogy otthon tervezek. A budapesti túra helyett megtervezem a jövőbeli budapesti túráimat. Előveszem a Budapest témájú könyveimet (van jó pár, itt írtam néhányról), és elkezdem végre bújni azokat is, amiket félretettem az esős napokra. Ha érdekességre találok, felírom, hol történt, és bejelölöm a térképen, vagy a Google Mapsen ráteszek egy jelölést. Odaírom, melyik könyv hányadik oldalán van a ráutaló rész. Tegyetek így ti is, antikváriumokból simán lehet online rendelni. Így, amikor már lehet, és elmúlik a járvány, mindennél jobb túrákat tehettek, akár a barátokkal, és ti lesztek az idegenvezetők. A saját városotokban, az ezerszer bejárt helyeken, de most mégis friss szemmel: eszetekbe jut a karantén idején elolvasott érdekes sztorik halmaza. Várhatóan én is és Ági is ír majd a blogra könyvajánlókat, hogy ezt a tervező munkát megtehessük, és képzeletben úgy sétálhassunk a városban, ahogy csak szeretnénk.
Egy nap a városban Mi lesz most az Egy nap a városban bloggal?
Úgy tűnik, hogy a járványra való tekintettel az Egy nap a városban blog egy darabig nem tud olyan klasszikus posztokat szolgáltatni, amit megszoktatok tőle. Tudniillik hogyan élvezzük a várost, a városi nyüzsgést és a jó helyeket. Mert most inkább mindenki maradjon otthon, és legyünk rajta túl minél gyorsabban és fájdalommentesebben. Ez nem jelenti azt, hogy a blog teljesen bezár, de az biztos, hogy alapanyag híján ritkábban és más jellegű anyagokkal - például történelmivel vagy publicisztikával - jelentkezem. Én az új helyzetre való tekintettel másfajta tartalmakat fogok írni a következő időben, de nem a blogra, mert ezek az írások már nem férnek bele az Egy nap a városban blog Csaba és általam kialakított, 2010-es fókuszába. Az “Ádám ma otthon marad” című blogon jelentetem meg a mostani helyzetre reflektáló, meg mindenféle egyéb gondolataimat, tapasztalataimat. Mivel az egy személyes blog, ezért valamennyi érdeklődési köröm helyet kap majd rajta, elég veszélyes kilengéseket produkálva időnként. Első írásom az oldalon: Újraindítjuk a világot, és ez minden jónak a forrása lehet. Első posztként leírtam, hogyan tudjuk a legjobbat kihozni a mostani helyzetből. Majdnem az Egy nap a városban blogra töltöttem fel, de aztán átolvasva láttam, hogy ez már más. Már más iránya van benne a gondolatoknak, a város teljesen eltűnt, és előbukkant az, amiről eddig keveset írtam: hogy én hol és hogyan élek. És itt is fogok tartózkodni mostantól az idő nagy részében. Természetesen, hogy nehéz lesz a városra koncentrálnom innen. Még csak az ablakból sem azt látom. Úgyhogy akinek van kedve, kövesse a Facebook oldalon az írásaimat, vagy nézegesse a blogot rendszeresen. Ezen a Facebook oldalon minden írásom megjelenik majd, legyen az Egy nap a városban, Ádám Ma Otthon Marad vagy más helyekre írt anyagom, a készülő regényemmel kapcsolatban is várhatóak infók. Sőt, azzal kapcsolatban majd segítséget is kérek időnként. Mindig benne volt a levegőben, hogy egy fokkal személyesebb helyre is írok, így most a sors adta, hogy gyorsan megtörténjen. Szóval azért kövessétek az Egy nap a városbant, mert lesznek anyagok, és egyébként kövessétek az egyéb írásaimat is, az ÁMOM-on (Ádám Ma Otthon Maradon). Vigyázzatok magatokra, egymásra, és segítsetek egymásnak. Most jött el a segítségnyújtás és -elfogadás időszaka, nem csak a betegek körében. És dolgozzunk azon, hogy ha ennek vége, ne a régi világ álljon fel újra, méretes szedáltságban, hanem valami jobb, a maga teljességében. Ámen.
Városlátogatások A napfényes Olaszország
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!