2019. szeptember 19. csütörtök, Vilhelmina és Dorián napja
Szürrealisták Budapesten
Révay András
2019.07.01 22:43
A szürrealista mozgalom legismertebb alkotóinak munkáival találkozhatnak a látogatók a Magyar Nemzeti Galéria - a párizsi Pompidou Központtal közösen szervezett - kiállításán. A csaknem 120 festményt, grafikát, szobrot, fotót, filmet és dokumentumot felvonultató tárlat a mozgalom történetének eseményekkel teli időszakát, az 1929-es évet helyezi középpontba. Az október közepéig látható kiállításon többek között Salvador Dali, Max Ernst, Joan Miró, Yves Tanguy, René Magritte, Pablo Picasso és Alberto Giacometti műveinek segítségével ismerhetik meg a látogatók az izgalmas korszakot.

A szürrealizmus a két világháború közti periódus egyik legismertebb művészeti mozgalma volt az irodalomban és a képzőművészetben. Fiatal művészek vágyát fejezte ki, hogy a valóságnál is valóbb dolgokat alkossanak. A szürrealisták kijelentették, hogy éber állapotban nem lehet valódi alkotásokat létrehozni, olyan lelkiállapot után sóvárogtak, amelyben felszínre kerülnek lelkünk mélyebb, tudat alatti rétegei. Az elnevezés 1924-ben született Párizsban, a szót Apollinaire használta először. A szürrealizmus számunkra is megmutatja, hogy ez a stílus 1945 után is, egészen a kortárs művészetig mennyire inspiratív lehetett. Ha ezeket a műveket nevek nélkül látnánk egy mai kiállításon, nagyon szelídek, botrányt nem kavaróak lennének, teljesen beleivódtak a mai vizuális kultúránkba. Ezért különösen izgalmas a jelenkorból visszatekinteni a szürrealizmusra, úgy is, mint történeti képződményre és úgy is, mint egy inspiratív, a későbbi évtizedeket befolyásoló gondolatkörre.

Tavaly láthatta a közönség a Manifesztum elnevezésű kiállításunkat, ahol a képzőművészeti manifesztumok újfajta, jelenkori átértelmezését ismerhettük meg – utalt vissza az előzményekre Szücs György a Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese. Ekkor az egyik „kulcs izmus”, az egyik fő irányzat a szürrealizmus volt. Ha akarjuk, ezt a mostani kiállítást akár úgy is tekinthetjük, mint abból a sorozatból egy történetileg kiemelt értelmezést, feldolgozást, újragondolást. A másik kapcsolódási pont az egy évvel ezelőtti, nagysikerű Frida Kahlo kiállítás lehet, ahol az egyéni életmód keretében sűrűsödik össze az erotika, a nőiség, a baloldaliság, a művészeti küszködés, a tudatalatti, az ősi mítoszok világa és ilyenformán talán egy kicsit a szürrealizmus jellemzőit is megtalálhattuk.

A kiállítás kurátora: Didier Ottinger, a Centre national d'art et de culture Georges-Pompidou, Musée national d'art moderne igazgatóhelyettese, a szürrealizmus nemzetközileg elismert szakértője. A megnyitó alkalmával arra hívta fel a figyelmet, hogy ez az a művészeti mozgalom, ami legtovább – 40 éven keresztül - maradt fenn a XX. században. Azért is különleges, mert az egész földön elterjedt. A művészeket – köztük magyarokat is - Párizsba vonzotta, de máshol is voltak központjaik. A Georges-Pompidou múzeum gyűjteménye ebben a tárgyban igen gazdag és ez lehetővé teszi számunkra, hogy különböző módokon mutathassuk be a szürrealizmust. Ezt a budapesti kiállítást az 1929-es év köré építettük fel. Erről az évről tudjuk, hogy a nagy gazdasági válság éve volt, ekkor a szürrealizmus is, mint mozgalom, a felbomlás határára került, de végül újjászületett.

 Eben az évben érkezett Párizsba Salvador Dali, aki rövidesen kulcsszerepet vállalt a csoport életében. Ekkor mutatják be a Louis Buñuellel együtt készített Un chien andalou (Andalúziai kutya) című filmjét, a szürrealista mozgóképművészet első remekművét, amely megmutatja, hogy a mozgalom által hirdetett rendhagyó látásmód, új alkotói felfogás, a lehető legváltozatosabb technikai megoldásokkal alkalmazható. A film most, ezen a kiállításon is megtekinthető. Ebben az évben alakult ki nagy együttműködés a francia és a belga szürrealista mozgalom között, melynek következtében René Magritte is Párizsba költözik. A sok, különböző történést a budapesti kiállítás különböző fejezeteken keresztül ismerteti meg a látogatókkal.

A kiállítás társkurátora, Kovács Anna Zsófia, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének vezetője elmondta: A kiállítás hét nagyobb szekcióban tekinti át a szürrealizmust, illetve a mozgalom előzményeit. Ma nekik köszönhetjük, hogy a valóságot kissé más szemmel nézzük. Az első kiállítási egység az 1929-es esztendőre és a párizsi helyszínre fókuszál. Az év a szürrealizmus történetében is fordulatot hozott: ekkor jelent meg Salvador Dali a mozgalomban, ekkor következett be az első szakadás a szürrealista művészek között. A második a szürrealizmus előzményeit mutatja be. Itt különösen fontos a dadaizmus szerepe, mivel sok szürrealista művész, például Francis Picabia vagy Man Ray a dadaizmus radikálisan antikonformista világából érkezett. Ebben a szekcióban kapott helyet a metafizikus festő, Giorgio de Chirico is, akit a szürrealisták kezdetben mesterüknek tekintettek.

A harmadik kiállítási egység középpontjában két művész áll: Max Ernst és Joan Miró. Új témáik, újfajta képalkotó technikáik, meghökkentően új látásmódjuk s nem utolsósorban elgondolkoztató, költői és humoros címadásaik révén mindketten meghatározó alkotói a szürrealizmusnak. A negyedik rész elsősorban Salvador Daliról szól Talán ő az egész szürrealizmus legismertebb mestere. A katalán művész 1929 tavaszán tűnt fel Párizsban, novemberben már önálló kiállításon jelentkezett képeivel. Álomszerűség, költőiség és pszichoanalitikus utalások jellemzik művészetét, hatása már kortársán, Yves Tanguy-n is érzékelhető. Az ötödik szekció annak a művészcsoportnak a munkásságát mutatja be, amelynek ténykedése 1929-ben komoly válsághoz vezetett a szürrealista körökben. Ők új alkotási módokat próbáltak kitalálni és a játék volt az egyik. A Grand Jeu (Nagy Játék) csoport egyik különleges mestere a cseh származású Josef Sima volt.

A hatodik részben a belga René Magritte művei állnak a középpontban. Az ellentétek és ellentmondások dialektikájára különösen érzékeny Magritte munkássága a szürrealizmus történetének egyik legnépszerűbb és a modern popkultúrában is továbbélő fejezete. A kiállítás hetedik szekciója annak a Georges Bataille köré szerveződő Documents című folyóiratnak a művészeit mutatja be, akik egyrészt szemben álltak André Breton erősen kommunista elköteleződésű köreivel, másrészt pedig alkotásaikban nem annyira a tudatalatti, mint inkább a mindennapi valóság élményeit dolgozták föl. A valóság olykor nyers, riasztó, vagy éppen nyíltan erotikus töltetű ábrázolása jellemzi munkáikat. Az 1929-es év eseményei fordulópontot hoztak a szürrealizmus történetében, hiszen a mozgalom bomlására utaló jelek ellenére éppenséggel az újjászületését indították el. A kiállításon látható mintegy 120 festmény, grafika, szobor, fotó, film és dokumentum zöme a párizsi Pompidou Központ gyűjteményéből érkezett, de láthatók művek a madridi Museo Thyssen-Bornemiszából, a Magyar Fotográfiai Múzeumból és magángyűjteményekből is.

Kapcsolódó témák

Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.

A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.

A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.

A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!

2016.10.30 20:35

Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.

Blog ajánló
Városlátogatások A Neretva folyó völgyében
Egy nap a városban Milyen elektromos rolleresnek lenni Budapesten?
Egyre szaporodnak Budapesten az elektromos rollerek. A kölcsönzőknek köszönhetően a járdákon sorakoznak, mint ottfelejtett robotok százai, akik szomorúan várják, hogy kibéreljék őket, és egy hangos - vagy néma - juhúúúú-t váltsanak ki a rajtuk száguldozókból. Hogy ilyen baromi költői legyek. Azonban akik komolyan gondolják, hogy rollereznek, inkább vásárolnak sajátot. Egyrészt azért, mert a bérleti díj viszonylag magas, és így rollerezve inkább élményt kapunk a tömegközlekedéshez képest, meg rövidebb távokon gyorsaságot, egyéb előnyt nem. Másrészt tartósan használva egy roller képes visszahozni az árát: Misi, az Én Menő Lakásom csapatunk építésszervezője, aki naponta 10-15 lakást tekint meg, ahol vagy felújítást menedzsel, vagy szakért, tanácsot ad, ma már csak rollerrel jár a városban. Számára fontos, hogy két - általában belső kerületekben található - cím között minimalizálja az utazási időt, és ne vegye el munkaidő jelentős részét a helyzetváltoztatás. A csak-BKV ezért kizárt, mert ha át kell szállni, az lassú, az autó - próbálta már a bérelhető elektromosokat - meg a dugó miatt kellemetlen, és azok miatt drága is. Végül a rollerrel rengeteg időt spórol meg a címek közötti utazásnál, így egy nap több helyre tud kimenni, több munkát vállalni, ráadásul az autós utazáshoz képest 5000 forintot spórol az üzemanyagon és a parkolási díjakon NAPONTA. Akárhol megáll, akár csak húsz percre, tölt. Egy 100 ezer forintos roller 20 munkanap alatt visszahozza az árát, mínusz a töltés díja, ami elenyésző. (Örökmozgónak azonban nem alkalmas, mint kiderült) De hogy ez mit jelent praktikusan? Azt, hogy akárhová mész, veled van, a kezedben, egy 12-14 kilós roller, amit felcipelsz a lakásba, beviszel a találkozókra, mert az utcán nyilván nem hagyod. Így a lopás lehetősége minimálisra csökken, azonban ez a súlytöbblet sokakat visszatarthat attól, hogy kipróbálja az ilyen életformát. Egy hónapig volt nálam egy Motus Scooty 8.5”-os roller az AQUA Webshop jóvoltából, hogy megtudjam, ez mennyire kényelmetlen. Túl nehéz cipelni? El lehet helyezni? Gyorsabb? Egész nap bírja? Anyáznak ránk? Vagyis: milyen elektromos rolleresnek lenni Budapesten? P+Roller Akik a belvárosban élnek, és két hely között nem tesznek meg három kilométernél többet, azoknak egy alap roller 15-20 kilométeres hatótávja tökéletesen elég. Persze ha egész nap használják a rollert, mindenképp kell beiktatni töltős órákat: egy kávézóban, ahogy a laptopot vagy telefont, a rollert is lehet tölteni. Egy óra alatt 2-3 kilométernyi hatótávot tudunk beletenni pluszban. A külső kerületekben élőknek, vagy vidékről érkezőknek már számolgatni kell. Ha az M3-ason érkezünk, a Mexikói útnál megállva ideális a roller használata: a Városligeten keresztül, az Andrássy úton egy rövid (3-4 kilométeres) és kellemes úton eljutunk a belvárosig. Viszont ha az Örs Vezér térre érkezünk, akkor a nap elején, egyből elhasználunk 6-7 kilométert a pesti belvárosig, Budáról ne is beszéljünk. Ha csak egyetlen címre megyünk, mondjuk a munkahelyünkig, ahol töltjük a járművet, ez ideális. Ha azonban még járkálnánk odabent, akkor van benne kockázat. Egyébként autó csomagtartóba jól belefér, egy Skoda Fabia vagy Ford Fiesta méret épp megfelelő. Gyorsaság Egy elektromos roller végsebessége 20-35 kilométer per óra, típustól függően. Ez azonban nem sokat mond el, hiszen vannak olyan helyek, ahol a 10 km/h-t nem érdemes átlépni, máshol pedig lehet húzatni a motort. Viszont sokszor kell fékezni, gyorsítani. Ha fennáll a veszélye, hogy kilép elénk valaki, akkor a 10-15 km/h-t nem szabad túllépni. Ez egy sima kocogási sebesség, vagyis ha valami váratlan történik előttünk, egyszerűen leugrunk a rollerről, és máris gyalogos tempóban vagyunk. Ekkora sebességnél nem esünk orra, egyszerűen természetesen haladunk tovább, magunk mellett tolva a járművet. Egy alap roller is simán felmegy mondjuk a Margit-híd felfelé tartó szakaszain, de ha Budán, a hegyekbe vágyunk, akkor egy nagyobb motorral rendelkező járművet érdemes választani, ami mondjuk 800 Wattot is le tud adni, különben tolni fogjuk. Általánosságban azonban elmondható, hogy rollerrel egy 2-3 kilométeres szakaszon ugyanolyan gyorsan vagy gyorsabban jutunk el egyik pontból a másikba, mint ideális, átszállás nélküli BKV-val, vagy átlagosan erős nappali forgalom mellett, autóval. Ha át kell szállni, vagy az autóval akár csak egy könnyebb torlódásba futunk, a roller előnye megkérdőjelezhetetlen. 5 kilométeres táv felett a városban azonban már érdemes beiktatni egy metrózást, vagy más gyors BKV-lehetőséget, egyrészt azért, mert úgy gyorsabb, másrészt azért, mert úgy könnyebben kihúzzuk a nap végéig. Ilyenkor összecsukjuk a rollert, kézbe veszük, és poggyászként visszük fel. Súly és térfogat Itt a roller hátránya. Eddig láttuk, hogy időt és pénzt spórol nekünk, valamint gyorsan el lehet vele jutni 3-4 kilométerre lévő helyekre. Azonban mindig velünk van: fel kell vinnünk buszra, metróra, villamosra, bejön velünk megbeszélésekre, fel a második emeletre, le a harmadik emeletről, be a liftbe, étteremben asztal alá. A rollerek összecsukhatóak, és a száruknál fogva jó fogással hordozhatóak, de viszonylag nehezek és nagyok. 12-14 kilogramm kézben tartva: kényelmetlen. Én 95 kilogramm vagyok, és viszonylag van izomzatom, így nekem viselhető teher volt, és az előnyök kompenzálták ezt a kényelmetlenséget. El tudom képzelni viszont, hogy valakinek egy ilyen súly viselhetetlen. Érdemes tehát kipróbálni előtte, hogy nekünk hány percig komfortos a cipelés. Ha egy perc alatt le kell tennünk, akkor inkább ne vágjunk bele, vagy olyan helyekre vigyük, ahol szinte a bejáratokig mehetünk vele. Egyébként sem a tömegközlekedés, sem a kávézók nincsenek felkészülve az elektromos rollerek tömeges fogadására. Egy-egy ilyen elfér mondjuk egy kisebb kávézóban, étteremben, még egy-két megfelelő konnektor is akad, ahol otthagyhatjuk a járművet. Most még nem lesznek idegesek a pincérek ha meglátják a rollert, de előfordul, hogy a közeljövőben ez megváltozik: egyre többen akarják behozni a helyekre az eszközt, ami a földön heverve balesetveszélyes, ráadásul elfoglalja az értékes alapterületet a vendégek elől. A HÉV-en, vonaton mondjuk van biciklitároló kocsirész, ahol kényelmesen lehet szállítani a rollert, de máshol egy kicsit nyögvenyelős a dolog. Sehol sincs egy pont akkora tér, ami elnyelné a teljes hosszt, a metróban kilóg az üléssor mellől, buszokon talán a babakocsis helyet célozhatjuk meg vele, villamoson mindenhol útban van. Ennek ellenére, csúcsforgalmon kívül simán el lehet vele balanszírozni. Életérzés Rollerezni jó. Óriási szabadságot ad, mert nem izzadsz le, mégis gyorsan haladsz. Természetes pózban állsz, mintha sétálnál, élvezed a szelet, napsütést. A fent említett leugrás a rollerről, vagyis egy-másodperc-alatti-gyalogossá-válás olyan érzés, amit más nem ad meg. Mintha egy Transformers lennél, aki bármikor átváltja magát egy másik minőségű utassá. Rolleresnek lenni azonban egyre inkább hordoz egy stigmát is, és noha nálunk nem volt még ebből komoly baleset, tény, hogy a roller nem egy túl biztonságos eszköz, és a forgalom többi résztvevőjében ez félelmet generál, amit rossz szokásunk szerint dühvel folytunk le. Ráadásul nincsenek meg a feltételei a városban, sem az utakon (nincs elég bicikliút), sem a járműveken. Én ugyan csak egyszer kaptam beszólást, jogosan, Misi barátom rendszeresen kapja a bekiabálást az autóktól, bicajosoktól, autósoktól. Lehet, hogy én mokányabbnak tűnök, vagy mérgesebben nézek, nem tudom. De van vele szemben egy kis utálat. A roller egy alternatíva az összehajtható elektromos bicajra. Lassabb, kevésbé biztonságos, de jobban hordozható és olcsóbb. Maguk a járművek nem valami szofisztikáltak, itt lehet olvasni az írásomat a műszaki paraméterekről, én úgy látom, a következő években dől el, hová tudnak fejlődni. Csak közben a városban is fel kellene készülni rájuk. Mert most kell eldönteni, hogy betiltjuk a használatot, mint az V. kerületben, és akkor inkább ne vegyünk feleslegesen ilyet, vagy támogatjuk, de akkor utakkal, felfestéssel, a kávézókban fizetős rollertározó polcokkal, töltési lehetőségekkel. Mert egy városnak is származik előnye abból, ha az emberek gyorsabban és hatékonyabban, helyi károsanyag-kibocsátás nélküli jutnak el A-ból B-be, miközben a tömegközlekedési férőhelyeket is kevésbé veszik igénybe. Disclaimer: az AQUA Webshop az Egy nap a városban blog hirdetője. Rollereik itt elérhetőek.
Egy nap a városban Tévedtem, EZ Budapest legfélelmetesebb aluljárója
Írtam nemrég a nyuszis aluljáróról, ami a lefestése előtt olyan félelmetes volt, hogy jobb híján ennek adtam az aranyérmet, a város legfélelmetesebb alulárója címet. Tévedtem. Úgy esett, hogy a Lehet téri vásárcsarnoktól indultam volna a Kodály Köröndhöz, mégpedig elektromos rollerrel. Így aztán gyalogos útvonalat terveztem a Google Mapsszel, ami egy számomra ismeretlen helyen vitt át a Nyugati sínjei alatt. Nem a Ferdinánd hídon, hanem attól még kintebb, északkeletre. Nem tudtam, hogy van ott bármilyen átjárási lehetőség. Úgyhogy arra vettem az utamat. Kevésbé bizalomgerjesztő helyre tévedtem. Ahol egy nagyon-nagyon-nagyon nem bizalomgerjesztő lyukat találtam a föld alá futva: Egy nagyon hosszú lyukat: Az aluljáró borzasztó sötét, mivel hosszú, és csak a két végén jöhet be napfény. További beszarást okoz, hogy középen egy akna fut végig, amit így-úgy lefedtek iszonyatosan hangos vasfedelekkel. Ha rálépsz, vagy rollerrel ráhajtasz, kong-zeng az egész cső. Itt az látható, hogy egy ideje már megyek benne. Eszembe jutott a tini nindzsa teknőcök, azok is ilyen helyen éltek. Tulajdonképpen kicsi az esélyed, hogy anélkül menj át rajta, hogy senki ne jöjjön szembe, tekintve hogy hatszáz kilométer hosszú, négy méter széles a cső, ami így 2,4 négyzetkilométert jelent, Budapesten pedig 1,7 millióan élnek 525 négyzetkilométeren, tehát ha véletlenül 7770 embert látunk egyidőben a csőben, azon se nagyon lepődjünk meg. Teljesen átlagos szám. A másik oldalon, a Podmaniczky utcában úgy lehet megismerni a lejáratot, hogy megkeressük a lenti, trópusinak tűnő bokrot, ami kinőtt az aszfaltból. Most ezzel tényleg nem a fővárost ítélem el, hiszen látszik az ágakon, hogy valaki megnyírta már őket. Igaz, 150 centinél vágtak, hogy ne kelljen lehajolni, és a levágott kórókat nem nagyon vitték el, hogy ne kelljen lehajolni, de a szándék megvolt. Valakiben. Egy buja dzsungel ez a város. Tényleg, az Állatkertben is vannak ilyen titkos járatok gyerekeknek. Ki hitte, hogy odakint meg felnőttek játszhatnak?
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!