Érdekes párhuzamra hívta fel a figyelmet dr. Erőss István, a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora, a Székelyföldi Grafikai Biennále kezdeményezője, aki maga is grafikus. A Biennále ötlete, valamint „Az év grafikája” díj első átadása nagyjából egy időbe esik és a digitális technika elterjedése is erre az időszakra tehető. Ez a technika eléggé izgalomba hozta a művészet akkori képviselőit. Azokon a néha apokaliptikus reakciókon nincs mit csodálkozni, hiszen ez szinte mindig így volt, az új irány megjelenése mindig „üzemzavart” okozott. Így történt a litográfia, a fotó, a szitatechnika megjelenésekor. Ez történt a digitális képalkotás belépésekor is, a grafika megítélése kibillent addigi egyensúlyi állapotából. A sokszorosított grafikát az új gazdasági – társadalmi igények hívták létre. A nagy példányszámban való reprodukálás, a kép tökéletesen pontos megismételhetősége és terjeszthetősége keltette életre.
A későbbi sokszorosításról - egy idő után – a hangsúly áttevődött a kifejezésre, és így vált önálló műfajjá. Ez a műfaj a továbbiakban integrálta az újonnan megjelenő sokszorosítási lehetőségeket. Az ezredfordulón ekkor olyan vészjósló hangok is megjelentek, hogy az egyedi fájlok végtelen sokszorosíthatósága, valójában fölöslegessé is teszi a grafikai eljárást. Ez a sarkos vélemény azóta sokkal árnyaltabb lett. A pixelalapú és a hagyományos, analóg grafikai eljárások viszonyában felszínre jött, hogy sokkal összetettebbek, sokkal megtermékenyítőbbek egymásra, mint ahogy azt eddig gondoltuk. A digitális technika a környezetünket is megváltoztatta. Épület méretű digitális nyomatok vesznek körül és nemcsak a méretek nőttek meg, hanem a példányszámok is már milliókban mérhetők.
A biennálékon eleinte volt egy kategória az analóg klasszikus kifejezési módokra és egy másik kategória a digitális technikára. Egy idő után ezt már megszüntettük, de megfogalmazódott bennünk egy kérdés. mi a különbség? Olyasmi hiányérzetünk volt, mint amikor a klónozásnál arra gondolunk, hogy vannak a testvérek és vannak a klónozással létrehozott egyedek. De nemcsak a környezetünkben vette át az uralmat a digitális technika, segítségével felfedeztük az emberi test belsejét is. Még a világűrből is egyre több és tökéletesebb képi információt kapunk, akár körbe is utazhatjuk virtuálisan a világot. Egy dolgot mégsem tudunk megtenni: nem menekülhetünk a virtualitásba a létező és az általunk kreált, földi valóság elöl. Nem tudjuk itt hagyni a tönkretett természeti környezetünket. megromlott emberi, szociális kapcsolatainkat, melynek „eredményét” naponta érezhetjük.
Itt a kiállításon, ezeket a folyamatokat, ezekre a problémákra adott válaszokat kiolvashatjuk a falakon lévő munkákból, melyeket együtt nagy eredményként értékelhetünk. Elmondható, hogy ez a negyedszázadra visszatekintő kiállítás történelmi kordokumentum, akár évi bontásban is megtekinthetjük. A reflexiók nagyban különböznek egymástól, hiszen különböző érzékenységű, vérmérsékletű alkotóktól származnak, de egy biztos: hogy az adott év grafikai termékének legkiemelkedőbb alkotását látjuk! Ez azért is garantált, mert nem egy önkényesen összerakott zsűri döntötte el, ki kerülhet be ebbe a csapatba, hanem maguk az addigi díjazottak választottak új tagot. Mivel a díjazás idején készült munkák mellett láthatunk aktuális nyomatokat is, érdemes megvizsgálni, mennyire változott az egyes művészek érdeklődése, mennyire koncentráltak az idők folyamán a technikai eszközök bővülésére, a technikai lehetőségekre.
Látunk példát arra is, hogy akár az egész műfaj határait figyelmen kívül hagyják. Az is érdekes vizsgálódási lehetőség, hogy generációs szempontból hogyan tekintünk az alkotókra? Mennyire provokatívak, harsányak a fiatal generáció tagjai? Mennyire tud érvényesülni néhány diszkrét formába öntött mű, vélemény, az idősebb nemzedéktől? Ha mindezt alaposan szemügyre vesszük, sokféle attitűddel találkozhatunk – és ez így van rendjén! Sokféle a hang, mely mégis egy kellemes kánonná áll össze. Itt most egy huszonötéves folyamatra tekinthetünk vissza, ami – reméljük – még legalább huszonöt évig tovább folytatódik. Ebben a kaotikus, depresszív világunkban egyre ritkább az igazi ünnepi alkalom, most részesei lehetünk egy kitüntetett pillanatnak. Értékeljük!
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
