Magyarra fordításával többen is megpróbálkoztak, első modern fordítását Radnóti Miklós kezdte meg, de korai haláláig csak az első két felvonást készíthette el. Nádasdy Ádám 2005-ben fordította újra a darabot a Vidám Színpad számára, „Vízkereszt, vagy bánom is én” címmel, a József Attila Színházban most ezzel találkozhat a közönség. Az elmúlt évtizedekben az országban sok színházban játszották, Vízkereszt vagy amit akartok címen vált ismertté. Shakespeare komédiái közül ez a legköltőibb és a legzeneibb; az érzelmek lírai kifejezése ebben a darabban magasabb szintre jut, mint korábban bármikor. Népszerűségét a fordulatos történet, a bohózati vidámság mellett valószínűleg az is növelte, hogy eredeti szövege nagyon jó minőségben maradt ránk.
Keletkezésekor az emberek jól értették a címben rejlő utalást. A Twelfth Night, vagyis a tizenkettedik éjszaka az volt, amikor a karácsonyi-újévi ünnepek lezárásaként mulatságot tartottak. Ebben a komédiában is a bolondozás, a félreértések, és a szerelem áll a középpontban. A Vízkereszt tucatnyi kalamajkát, félreértést rejtő történet, de nem hiányzik belőle némi erkölcsi tanulság sem. A nézőket Illíriába repíti a darab, ahol divat az álruha, mely nőt férfivá, bolondot pappá, szolgát úrrá varázsol; ahol a szerelem is álruhában jár, hol gyász, hol barátság, hol szolgálat, hol megvetés képében, de mindig zenekísérettel. Bár ez utóbbival van némi gond. Rendhagyó, a közönséget a meséből a jelenbe visszarángató megoldás, hogy a zenészeket – a nézők által láthatóan - a színpad jobb felső negyedébe helyezték el.
A díszlet sem takarja őket – ugyanis alig van. A tervező, Horesnyi Balázs igen takarékos megoldást választott. Egy lengőhinta és egy forgószínpad közepén álló épületrészben nyíló ajtó hivatott elhitetni velünk, hogy most éppen hol is játszódik a történet. Így viszont máris látszik, hogy az illúzió megteremtésének feladata teljes súlyával a szereplők vállán nyugszik. A nyugszik nem egészen ide illő kifejezés, mert a darab – komédiához illően - igencsak mozgalmas. A hőseinket szállító hajó a viharban elsüllyed, az összetévesztésig hasonló ikertestvérek, Viola (Kónya Merlin Renáta) és Sebastian (Fekete Gábor) elveszítik egymást. Apjuk ősellenségének, Orsino hercegnek (Lábodi Ádám) birtokán érnek partot – kölcsönösen halottnak hiszik a másikat.
Viola – hogy a bajokat elkerülje – fiúnak öltözve a herceg szolgálatába áll, de a néző számára hamar világossá válik, hogy beleszeret gazdájába. Az viszont a szépséges Olívia grófnő (Pikali Gerda) után epekedik – egyelőre reménytelenül, mert a grófnő a meghalt testvérét gyászolja, mély bánatba merülve, énekesei társaságában. Még az udvarában, közvetlen környezetében zajló eseményekről sem vesz tudomást, pedig a háznépe nagyon igyekszik felvidítani őt – no meg persze önmagukat. Megpróbálják minden lehetséges módon bolonddá tenni a másikat – ez olykor sikerül is. A négy cselszövő: Mária, Olívia társalkodónője (Szabó Gabi); a szinte mindig részeg Sir Böföghy Böffen Tóbiás, Olívia nagybátyja (Zöld Csaba); Fonnyady Nemes Keszeg András, Böffen barátja és patronáltja (Horváth Sebestyén Nándor) és Malvolio, Olívia háznagya (Fila Balázs) próbálják egymást kijátszani.
A művészek láthatóan jól érzik magukat a szerepekben, a könnyed komédia őket is magával ragadja. A néző pedig megtudja, hogy a szerelemnek van illír formája, amivel együtt jár a féktelen életöröm és a melankólia. Ilyen világba csöppen bele a két olasz, akik rendet csinálnak ebben a parttalan vágyódásban. Együgyűség, ravaszkodás, cselvetés és a szerelem egyvelege zajlik a színpadon. Kónya Merlin Renáta, aki a darabban női és férfi szerepet is játszik elmondta: „A szerelem nem válogat, kortól, időtől és nemtől függetlenül működik mióta világ a világ. Izgalmas saját bőrünkön tapasztalni a szerelem kifürkészhetetlen erejét.” A Vízkereszt történetében felismerjük, hogy alapvető emberi tulajdonságaink bizony évszázadok óta változatlanok.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
