A német származású, nevét Handlról Hantaira változtató művész, Hantai Simon 1948 májusában a feleségével együtt távozott Magyarországról. Az ezt követő években a modernisták műveinek elemzésével igyekezett rendszerezni a magyar főváros Képzőművészeti Akadémiáján szerzett vizuális tapasztalatait. A tárgyak érzéki észlelését lassan sikerült egyensúlyba hoznia a belsőleg tapasztalt érzésekkel. A célja az volt, hogy festészete képes legyen lépést tartani vizuális tapasztalatainak áradatával. Itáliai tanulmányútja - majd 1948 őszén a letelepedése Párizsban - vezettek el a nagy életmű megformálásához. A festést 1982-ben abbahagyta, de 1994-től kezdődően újra dolgozott: régi vásznait feldarabolta, szétvágta, majd a képek egy részletének a sokszorosítási technikák segítségével reprodukált változatát újra felhasználta. Ő ma a legismertebb és legelismertebb magyar származású művészek egyike.
Valódi ünnepi pillanat a mai, mert a századik születésnaphoz kapcsolódik ez a kiállítás – hívta fel rá a figyelmet dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Kapcsolódik az ajándékhoz is, mert 2008-ban, élete utolsó évében, maga a mester válogatta ki műveiből azt az együttest, amit múzeumunknak ajándékozott! Végül is egy keret tehát, ami egységbe foglalja az Önarckép 1948-ban történt megvásárlásától a mester által személyesen adott ajándékig eltelt éveket. A címben a kiállítás kurátora, Geskó Judit azért idézte meg Klee-t, mert azokat a hatásokat is igyekezett felvillantani, amelyek Hantai életművében a forrásokat jelentették. Munkásságának jelentőségét jól mutatja, hogy Franciaország elnökének, Emmanuel Macronnak dolgozószobájában is az ő egyik főműve, a „Rózsaszín írás” látható.
Jelen volt a megnyitón a művész fia, Daniel Hantai, aki emlékeztetett arra, hogy az édesapjának egyáltalán nem állt szándékában visszatérni Magyarországra. Ennek egyrészt politikai okai voltak, másrészt nehéz lett volna számára a viszontlátás. Amikor – élete vége felé – Geskó Judit felvette vele a kapcsolatot, ez egyben arra is szolgált, hogy elgondolkozzon magyar gyökerein. Bián (a mai Biatorbágy része) született, szegényparaszti családban, és feltette magának a kérdést: miként alakulhatott, hogy egy ilyen nagyon szegény ember festővé válhasson? Visszagondolt tanulmányaira, melynek során rendszeresen látogatta a Szépművészeti Múzeumot, itt ismerkedett meg a nemzetközi festészettel. Ezért hálás ennek a múzeumnak, ez indította az ajándékozásra is.
Korábban, 2014-ben, a Ludwig Múzeumban volt már egy klasszikus, retrospektív Hantai kiállítás. Amit most itt láthatunk, inkább tanulmány jellegű, ami az egész életművet vizsgálja. Ott is kiállították az 1947-ben készült Önarcképet, ezt itt is megtekinthetjük, viszont ott a hangsúly inkább a szürrealista korszakán volt, illetve a pliage (gyűrés, hajtogatás) módszeren. Itt pedig egy nagyon átgondolt kiállítást láthatunk, ami egyaránt bemutatja az ő magyarországi korszakát, az olaszországi tanulmányútja során készült festményeket, de láthatjuk azokat a képeket is, amiket ennek a múzeumnak adományozott. Megtekinthetjük más művészek alkotásait is, akik ugyanabban korban dolgoztak. Ilyenek többek között Miró, Jean Dubuffet, Henri Michaux, Roberto Matta, Wifredo Ham, Hans Hartung Motherwell, Tobey, Sam Francis művei.
Mint minden kiállítás, ez is csoportmunkában született – emelte ki Geskó Judit, a kiállítás kurátora. Különösen a restaurátorok tevékenységét kell megemlíteni, mert a Hantai hagyatékban kissé elhanyagolt körülmények között tárolták ezeket a rajzokat, olajképeket. Talán ő maga is „műhelyforgácsoknak” tekintette őket. Van viszont az Önarckép mellett egy másik igen fontos, 1951-52-ben festett nagyméretű olajkép is a kiállításon, a félig-meddig szürrealista „Absztrakt kompozíció”. Főigazgató úr látta meg egy párizsi galériában, onnan került a mi tulajdonunkba. Nyomon követhető rajta az a fontos pillanat, ami összeköti a harmincas-negyvenes évek magyarországi művészetét, a modernizmus bizonyos jelenségeit, a legfontosabb európai irányzatokkal, világtendenciákkal.
A kiállítás az 1948 és 1952 közötti párizsi évek inspirációs forrásait is vizsgálja. Klee, Miró és Picasso műveit Hantai már budapesti főiskolás és tanársegédi évei alatt tanulmányozni kezdte, emigrációját követően pedig a francia fővárosban az eredeti remekművekkel is megismerkedhetett. Ennek hatására 1948 és 1952 között rendkívül innovatív módon nyúlt az európai modernista hagyományhoz. Ezen kortársak és mások tanulmányozása nélkül Hantai Simon nem válhatott volna azzá a teljesen szabadon alkotó, világhírű alkotóvá, akivé később étude-jeinek és pliage festményeinek elkészítésével vált. Klee és más modernisták szellemi öröksége, sajátos formavilága Hantai érett műveiben is megbújik, tápláló, tiszta forrásként, megteremtve egy új, cezanne-i léptékű saját természetet festészetében.
A kiállítás három részre oszlik. Az első a modernizmus és Hantai kapcsolata. A második Bajomi Lázár Endre könyvcímének kölcsönzése: „Párizs nem ereszt el” arra utal, hogy amikor Olaszországból megérkezik, szinte lubickol a lehetőségekben, tanulmányozza a galériák, múzeumok anyagát. Modernista műveket ugyanis budapesti tanulmányai során csak reprodukciókban láthatott. Most igyekszik megérteni a sokszínű, párizsi művészvilágot. Erre az időszakra esik a szürrealizmus másodvirágzása, a Párizsi Iskola megjelenése. A francia főváros élénk eszmecserék helyszíne. A viták fő témái az absztrakt és az ábrázoló festészet, a „meleg” vagy „hideg” absztrakt festészet, valamit a szürrealista vagy gesztusnyelvi automatizmusok. Amerikai és kanadai festőkkel barátkozik, mint Joan Mitchell, Sam Francis vagy Jan-Paul Riopelle.
A tárlat záróakkordja a Hantai Simon által ajándékozott nyolc, kisméretű festmény. Hantai 2008-ban úgy válogatta össze ezeket a műveket, amelyekkel a saját, 1950 és 1995 közötti alkotói folyamatát kívánta bemutatni, hogy nyomon követhető legyen az ún. pliage (gyűrés, hajtogatás) módszer kialakításának a folyamata és története. Ez a folyamat válik most jobban értelmezhetővé a mester 1948 és 1952 között festett különleges munkáinak a felfedezésével. A tabulák, a kötözések, a levélmotívumok, a kihagyások és befejezetlenségek, a gesztusok elemei, előképei megtalálhatóak a kortársak rá ható művei nyomán készült első párizsi festményeken. Miként annak a szellemi közegnek a felszabadító hatása is, amellyel a francia és amerikai, kanadai művészek között találkozott.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
