A július 19-ig megtekinthető kiállítás két részből áll. Az utcaszinten található teremben a festmények, míg egy szinttel lejjebb a litográfiák és a művész néhány korábbi grafikái kaptak helyet. Az érdekes gondolati és képi világú alkotásokhoz nem is illett volna egy hagyományos megnyitó, ezért Turbuly Lilla költő négy – a művek hangulatát kifejező – versét mondta el. Azok számára, akik a megnyitón nem lehettek jelen, a versek külön keretben olvashatók, mindjárt a bejárat mellett. A négy rövid vers, a „Gondolj”, az „Álomköd”, az „Őserdő” és a „Szemhatár”, egy közös címben összefoglalva: „Minden házban álmodik valaki” – hűen fejezi ki az érzést, ami a képek szemlélőjében, a látvány hatására felbukkanhat. Némelyik vers akár pontosan is hozzáilleszthető egyik-másik műhöz, de a néző-olvasó szabadsága természetesen csorbítatlan, hogy mit, mivel párosítana. Segíthetnek ebben a képeken és a versekben egyaránt fellelhető, közös motívumok, a telihold, a balkon, a víz vagy a halak.
Varga Zsófi pályaíve töretlennek nevezhető. Már kisiskolás korában jelentek meg rajzai és ezek színvonalát jól mutatja egy akkori kritikus véleménye: „a magyar grafikának Mozartja van”! Igen, emlékszem rá – erősítette meg a művésznő – és ha Mozart nem is, de valóban képzőművész lettem. Nagyon szeretem csinálni és megtaláltam benne magamat. Bár most festményeket állítok ki – folytatta – a grafikusi vénám nagyon erősen kiütközik. Ezek grafikai technikával készített és továbbfestett képek. A technikai közvetítés nagyon fontos. Legyen valamilyen közeg, amivel kifejezem a gondolataimat, szeretek új dolgokat kitalálni. Fekete alapra papírdarabokat, növényeket, rongyokat nyomtatok, azt festem tovább és csak a legvégén feszítem föl a vásznat. Ez teljesen egyéni technika, amit az utóbbi másfél évben alkalmazok.
Nem kollázs, nem képez réteget, de van benne egy közvetettség. Igyekszem eltüntetni az ecsetvonásokat. A pincegaléria részben most látható litográfiák klasszikus grafikák, de azok is rokonok a képekkel, amennyiben mind fekete alapból indul vissza a fehérre, másrészt pedig a növények „nyomkodása” azért fontos, mert a véletlenszerűség és a tökéletesség keveredik bennük. Ezt keresem. Amikor hozzáadom a saját kezem nyomát, az ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen legyen, mint egy növény tökéletessége. Számomra lényeges, hogy a kezemmel dolgozom, mint egy mesterember, megoldok technikai problémákat. Szükség van a józan eszemre, ugyanakkor mégis próbálok egy erősen költői világot teremteni, ami – reményeim szerint – mindenkit megfog. Olyan szimbólumokat jelenít meg, amelyek mindenkiben megtalálhatók valamennyire.
Ezen a kiállításon az egyik ilyen erősen szembetűnő szimbólum a hal. A főcím azért is „Álmok és ébredések”, mert a hal egy másik világ titokzatos lénye. Ismerjük, de nem értjük annyira, mint a józan, földi világot. Mélyen rejtve van előlünk vagy akár bennünk és csak fáradságos munkával hozhatjuk elő, foghatjuk ki. Amikor megismerjük, el is pusztítjuk – ha ez a célunk. A különböző képekben különböző szerepe van. Az egyiken egy régmúlt tó fosszíliává vált halai láthatók. Ahogy a talaj rétegeibe, úgy az ember emlékeinek a rétegeibe is lerakódnak a dolgok. A megtekintéskor mindenki asszociál valamire, én viszont próbálok egy saját, személyes világot, történetet létrehozni, amiben nem vallási jelkép a hal, hanem inkább rejtett marad. Bár az Újlipótvárosi Klub-Galériában ez az első kiállítás, két évvel ezelőtt már volt egymás után több nagy kiállításom, az addigi munkáimat – főleg a litográfiákat, nagyobb grafikákat – láthatta már a közönség, itthon és korábban külföldön is. A legnagyobb a Klebelsberg Kulturális Központban volt, ahol hatalmas tér is rendelkezésre állt. Erre a kétéves szünetre szükségem is volt, mert nem szerettem volna újra azokat a munkáimat mutatni. Inkább egy teljesen új anyagon dolgoztam – most azokból látható néhány. Ezekben a festményekben most „nagyon hiszek”. Ezt szeretném tovább folytatni, kísérletezni, technikailag is, méretben is - meg gondolatban is.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
