Friedländer György néven született Budapesten, 1922. február 5-én. Édesapja, Friedländer Miklós, Szepesváralján született, majd családjával Budapestre költözött, később itt volt munkaszolgálatos és 1944-ben, a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg. Fia – akkor már Szepesi néven – szerencsésen túlélte a részben ukrajnai, részben magyarországi munkaszolgálatot, ahol követ tört, utat épített. Az angyalföldi grundokon került legelőször kapcsolatba a futballal, gyerekként ő is híres futballista szeretett volna lenni, de már akkoriban belátta, hogy kortársai ez irányú tehetsége jóval felülmúlja az övét. Például a két Ferenc, Puskás és Szusza - akik szerinte korának legnagyobbjai voltak - velük baráti kapcsolata még 60 év után is igen intenzív volt. A munkát a Magyar Rádióban 1945-ben kezdte, rövidesen az egész ország kedvencévé vált.
Szepesi György példamutató élete számunkra azért is fontos – hangsúlyozta szoboravató beszédében dr. Tóth József, a XIII. kerület polgármestere – mert bizonyítja, hogy az akkor jellemző angyalföldi nyomorból, kitartó és rendszeres munkával a tehetség kibontakoztatható! Angyalföldön nőtt fel, gyermekkora a Váci úthoz és környékéhez kötődik. A Váci út 97-ben született, ezt ott 2017-ben felavatott emléktábla jelzi. Sportszeretete korán megmutatkozott, kosarazott, evezett, a grundokon rúgta a labdát, közben zongorázni is tanult. Még igazolt játékos is volt, 1934-től 1961-ig alsóbb osztályban focizott. Ekkor ismert meg sok későbbi labdarúgó zsenit. Gyerekkori élményei örökre meghatározták viszonyát a sporthoz. Dolgozott textilgyárban, volt esztergályos inas, de az igazi hivatását a sportújságírásban találta meg. Az első meccsét 1945-ben közvetítette, 1954-ben tanári diplomát szerzett, 1975 és 78 között a Magyar Rádió bonni tudósítója, 1981-től 92-ig, nyugdíjba vonulásáig a Magyar Rádió Szórakoztató és Sport Főosztályának vezetője volt. Közben 1982-ben doktorált a Testnevelési Főiskolán.
A nagy utak néha összetalálkoznak. Pelé cipőpucolóként kezdte, Szepesiék Bagarol pasztás dobozokat árultak. Ahogyan a mikrofonba kiáltotta, hogy góóól-góóól, úgy senki más nem tudta magával ragadni a közönséget. Az sugározta, mintha egy volna közülünk, de a pálya széléről – ahonnan közvetített – ő nem lehetett drukker. Szívélyes beszélgetőtárs volt. Tudta, hogy a mikrofon csak azt fogadja barátjává, akiről érzi, hogy őszintén szereti. Vallotta, hogy rádióriporter csak az legyen, aki érzi magában az erőt a szabad beszédhez. Figyelem csak azt a riportert övezi, aki egyéni hangvételű, bátran meri kérdezni, a megszokottól eltérőt is. Mestere volt a szakmának. Mindenek felett az ötletesség jellemezte. Úgy tartotta, a riporternek meg kell előznie az eseményeket, a közönség előtt kell járnia, pillanatok alatt ismerje fel a helyzetet.
Mindent észrevett, ami körülötte történt és mindenhez volt mondanivalója. Többször hangoztatta: a riporter rangját, az újságírásban elfoglalt helyét, a tekintélyét az határozza meg, mennyire hatja át írásait az igazság iránti szenvedélyessége. Nálunk Szepesi volt „A Rádió”! Néhány mondata szállóigévé vált: mint például a „jönnek a csehszlovákok”. Ő közvetítette Puskás első válogatott gólját. Spontán riporter volt, de a spontaneitáson mindig sokat dolgozott. Sportlövő versenyen bemászott a lőállásba, öttusa lovaglás előtt megvizsgálta az akadályokat. Népszerűsége a leghíresebb focistákkal vetekedett. Az „Aranycsapat” tizenkettedik játékosának tekintették. Ott volt 1948-tól 2012-ig – 2008, Peking kivételével - valamennyi olimpián, 49 magyar aranyérmet közvetített. Noha könyveket is írt, magáról azt mondta: sportriporter voltam, se több, se kevesebb, de csak az lehet igazán jó riporter, aki a gondolatait szóban és írásban is jól tudja kifejezni!
Sokszor vette kölcsön Szerb Antal meghatározását: „Újságíró alatt, nemcsak azokat értjük, akik újságokba írnak, hanem egy embertípust, életformát, amelyben az aktualitás érzése igen erős.” Szepesi György 1979 és 86 között a Magyar Labdarúgó Szövetség Elnöke, a FIFA Végrehajtó Bizottságának és a Magyar Olimpiai Bizottságnak tagja, az UEFA örökös nagykövete volt. Pályája során számos állami és szakmai díjat, elismerést kapott. Halhatatlanságát mutatja, hogy a róla elnevezett Szepesi-díjjal évente kitüntetik a sportújságírás egy meghatározó alakját. Túlélte a legendás „Aranycsapat” valamennyi tagját, három és fél esztendeje távozott közülünk a mikrofon Puskása. Minden idők leghallgatottabb rádióriportere 1997-ben, az elsők között lett kerületünk díszpolgára, nehezen fogadtuk el, hogy végleg elment. Ezzel a szoborral örökre hazaérkezett – mondta el róla dr. Tóth József polgármester.
A Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke Szöllősi György, megemlékezésében Szepsi György három arcát világította meg, melyekről talán kevesebb szó esik. Még 80-90 éves korában is nagy szeretettel, nyíltsággal közelített a fiatalabb kollégáihoz. Mindenki dicsért, méltatott, bátorított, rossz szava soha, jó szava viszont mindenkihez volt. Figyelt a közvetítésekre, elolvasta a megjelent cikkeket. Sportvezetőként „túl jó, túl rendes” talán nem elég keménykezű főnöknek tartották, ugyanakkor nagy sporttörténeti érdemei vannak. Jó szívvel felismerte mások talentumát, és úgy döntött, hogy ő a pálya széléről, nem pedig a pályáról próbálja meg előrevinni a magyar sportot. Ide tudta hozni Magyarországra, a brazilokat, a németeket.
Szepesi György szava kellett hozzá, hogy Östreicher Emil ismét a magyar futball szolgálatába álljon az ő elnöksége idején, így jutottunk ki két világbajnokságra. El tudta intézni, hogy a FIFA-tól kapott pénzből részesedjenek a játékosok is, ráadásul, úgy, ahogy megkaptuk, tehát dollárban – ami akkor igen nehéz ügy volt! Végül pedig szólni kell rendíthetetlen hazaszeretetéről, amit az sem tudott kikezdeni, hogy a haza sajnos egy időben nem szerette őt. A szoboravató ünnepség az 1953. november 25-i „az évszázad mérkőzése”, a híres londoni 6:3 utolsó magyar góljának közvetítési részletével ért véget, majd a koszorúk, virágok elhelyezése következett.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
