El Kazovszkij (1948-2008) a 20. századi magyar művészet egyik legkülönösebb és legjelentősebb életművét hagyta ránk. A most először látható – az egész életművet átfogó - kiállításon nem egyszerűen műalkotások hatalmas mennyiségéről van szó, hanem egy sok szempontból rendhagyó, mégis példaadó élet egészéről, egy nyíltszívű, érzékeny, roppant bátor és könyörtelenül őszinte személyiségről is. A művész Leningrádban született, eredeti neve Jelena Jefimovna Kazovszkaja volt. Szülei elváltak, édesanyja másodszor egy magyar építészmérnökhöz ment feleségül, így költöztek 1965-ben Magyarországra. Középiskolába a Radnóti Miklós Gimnáziumba járt, majd a Képzőművészeti Főiskola festő szakán végzett. A kiállítás címe arra utal, hogy fájdalmasan korai távozása hosszú árnyékot vetett. El Kazovszkij vitathatatlan magától értődéssel, mégis talán túl korán lett részese az uralkodó kánonnak. Még azelőtt bekerült a halhatatlanok panteonjába, mielőtt igazán szembenéztünk volna vele. Ez azt is jelenti, hogy saját generációján kívül alig ismerik. A ránk maradt hatalmas művészi hagyaték tehát nemcsak tudományos feldolgozásra, de mindenekelőtt friss újra-elsajátításra vár.
„Élet csak az, mi látható?” – tette fel a kérdést, magát El Kazovszkijt idézve, a kiállítást megnyitó beszédében dr. Hoppál Péter, kultúráért felelős államtitkár. A művészeknek pont az a dolguk, hogy újra és újra feltegyék a világgal, létezésünkkel, a teremtővel, a mulandósággal, az idővel kapcsolatos kérdéseiket mindannyiunk helyett vagy talán inkább mindannyiunk nevében. A kiemelkedően fontos művészek pedig azért is képviselnek különösen nagy értéket a magyar művészet történetében, mert így közvetítőként, krónikásként, sajátos világképükön keresztül tudósítanak önnön korukról, vagyis arról a Magyarországról, ahol éltek.
Jelentős időszakai vannak a magyar történelemnek, melyekről csak így kaphatunk hiteles számadást, a kor hiteles művészeinek életén, alkotásain, kapcsolatrendszerén, gyakran egészségi állapotán keresztül. Figyeljük csak meg! Milyen izgalmas és gazdag ez a hagyaték, ha csak Gulácsy, Kondor Béla vagy El Kazovszkij festményeire, grafikáira vagy verseire gondolunk. Nem avulnak el. Máig érvényes esztétikummal és értelmezési koordináta rendszerrel bíró művekről van szó. El Kazovszkij sokrétű életművet hagyott hátra, a képzőművészettől az előadóművészet területein keresztül, a költészetig. A most megnyíló – mintegy négyszáz műtárgyat felvonultató kiállítás a valaha volt legnagyobb tárlat, amit El Kazovszkij művészetének szenteltek.
Ugyancsak El Kazovszkij versidézettel kezdte beszédét Tóth Krisztina, Márai Sándor-díjas költő. „Ameddig ellátunk magunkban” – volt a kiemelt gondolat és kérdés is követte. Miért van az, hogy akik meghatározó hatással voltak az utánuk jövőkre, akik viszonylag korán, már fiatal alkotó éveikben megtalálták összetéveszthetetlen hangjukat, stílusukat, mind úgy váltak egy adott közösség irányadó figuráivá, hogy erre sohasem törekedtek? Sőt, valójában mindvégig magukba néztek. Mint Petri György, Halász Péter vagy El Kazovszkij. Ez a monumentális kiállítás lenyűgöző kompozícióban mutatja be az ő gazdag, korán lezárult életművének különféle vonulatait.
Az első terembe lépve, az óriási formákkal, vibráló felületekkel szembesülve, óhatatlanul lelassítja lépteit az érkező. Mintha szertartásra, ceremóniára jönne. A szakrális vörösek, a mélyfeketék, az éjszaka-kékek álomszerű díszletei a sárgák aranyával, titokzatos, időtlen terekbe vezetnek, ahol egyszerre van jelen az egyiptomi sírkamrák csendje, a görög áldozati templomok vér- és füstszagú, szertartásos hűvössége és az Ermitázs aranyozott, nehéz pompája. A hirtelen támadt lassúság nem a pátoszé, inkább a megilletődötté, akit a művek saját kicsiségével szembesítenek. Mintha a kitágított terekkel, a felnagyított méretekkel a gyerekkori perspektívát igyekezett volna konzerválni, ami számára a kezdetet, a képekre, a faragott testekre való rácsodálkozást jelentette. A kort, amikor még nem kellett dönteni, mert fejben bárki lehetett. Gyerekként sokan élünk a világgal párhuzamos, intenzív belső életet, ő azonban ezt átvitte egész felnőttkorára.
A művésznek nincs életrajza, csak élet-rajzai vannak. Sohasem maga a történet érdekes, hanem a történet árnyéka. Mit mondhat ez a tematikus csoportokba rendezett, lenyűgöző válogatás a mai látogatónak? Mást mond azoknak, akik ismerhették és szerethették a művészt. Mást, saját generációjának, akik évről évre követték az épülő és változó Dzsan Panoptikumot, akik élő legendaként tekinthettek a művészre és evidenciaként saját kortársuk szisztematikusan épülő életművére. Kérdés, hogy a nagy formátumú személyiség minden korban függetlenedni tud-e a körülményektől? Hogy ma, a rövid távú életstratégiáknak engedő, szegmentálódó életművek, a kis, nagy és még nagyobb kompromisszumok zavaros jelenében mit üzenhet a következő nemzedékeknek egy ennyire egységes, belső és külső alkukat elutasító életművel való, zavarba ejtő szembesülés? Talán azt, hogy ennek van értelme, hogy csak ennek! A lényeg az, hogy nyoma legyen, hogy hagyjuk itt körberajzolt, pillanatnyi létezésünk árnyékát. „Őrizd a távot, ami a tiéd” – írja El Kazovszkij egy versében és ez a táv mérhetetlenül nagy. Ameddig csak ellátunk magunkban – akkora.
Hatalmas anyag sorakozik itt – mondta el a kiállítás kurátora, Rényi András. Ezerötszáz négyzetméteren, csaknem négyszáz mű, festmények, grafikák, installációk, objektek, színpadi kellékek, a művész személyes tárgyai várják a látogatót. Életében soha nem volt ekkora felületen, ekkora kiállítása és különösen nem itt a legrangosabb helyszínen, a Magyar Nemzeti Galériában. Most ő végleg bevonult a Nemzeti Pantheonba. De ez abszurd, mert egyrészt már évtizedek óta ott van, másrészt viszont épp az volt a cél, hogy ne engedjük át az örökkévalóságnak! Már több mint hét éve halott, de nyughatatlan, mozgékony szelleme azóta is körülöttünk vibrál, láthatatlanul. A kiállításnak az a dolga, hogy újra láthatóvá, tapinthatóvá, jelenvalósággá tegye és nem az, hogy emelkedett, ám élettelen múzeumi csarnokokba száműzze és márványba vésse a nevét.
Nem retrospektívre, nem tiszteletadásra, vagy emlékkiállításra hívja a Galéria a látogatókat. Inkább provokatív, részvételre ingerlő, érzéki és intellektuális kihívásra. Sokak meggyőződése, hogy El Kazovsztkij ma is köztünk van és ez a kiállítás annak szeretne kézzelfogható bizonyítéka lenni, hogy ő csakugyan túlélte a saját halálát. A kiállítás tizenkilenc sorszámozott tartalmi egységből áll és a hármas számú különösen érdekes. Az idősebb Plinius elbeszél egy híres történetet Historia Naturalisában. Egy fazekasmester lánya, amikor hírét veszi, hogy szerelmét másnap katonának viszik és sosem fogja látni többé, fáklyafénynél körülrajzolja árnyékát a falon. A vetületi kép a lány számára örökre az egykori jelenlét emléke marad. A képet nézni azt jelenti: felidézni a távoli kedvest. El Kazovszkij ismerte ezt a történetet, a kiállítás pedig az ő hosszúra nyúlt, vetett árnyékának tekinthető és arra hív, hogy nyomai tanulmányozásával az ő elevenségét idézzük magunk elé.
Valóban, így érkezett vissza Hanti Vilmos Indiából, de nem ennek okai, inkább az eredménye érdemel figyelmet. A hangsúly pedig itt azon van, hogy míg általában a kellemetlen eseménynél következményekről szoktunk beszélni, ebben az esetben mégis helyesebb eredményről szólni.
Maguk a művészek és a szervezők is meglepődtek, milyen sok érdeklődő gyűlt össze a budapesti Bolgár Kulturális Intézetben rendezett kiállítás megnyitóján. A három kortárs bolgár művész alkotásaiból rendezett tárlat szeptember 10-ig, munkanapokon 10 és 18 óra között látogatható.
A Magyar Nemzeti Galériában június végétől október elejéig látható Modigliani-kiállítás az olasz festő életművének első nagyszabású bemutatója Magyarországon. A több mint nyolcvan alkotást - köztük 61 Modigliani-művet, aktokat, portrékat és szobrokat felvonultató tárlatra a világ több nagy köz- és magángyűjteménye kölcsönzött műveket.
A korok és szokások változásának számtalan jele van. Megmutatkozik mindennapi életünkben is. Elegendő például, ha megnézzük miben más egy asztal terítése ma és mondjuk 80-100 évvel ezelőtt. Eltérést fogunk látni akkor is, ha az összehasonlítást lehetőleg azonos színvonalon – egy ismert, drágább étteremben - megterített asztalnál végezzük.
Van egy kerület Budapesten, ahol az egyik városrészben lehetetlen úgy végigmenni az utcán, hogy szinte minden házon ne látnák egy vagy több emléktáblát. Országos – és nem túlzás – világra szóló tehetségű emberek százai éltek ott. Most az emléktábla-állítási program kétszázkilencedik táblájának felavatására gyűlt össze az ünneplő közönség a főváros XIII. kerületében, az Újlipótvárosban.
