Magyarországon először Heltai Jenő átdolgozásában mutatták be, 1930-ban, a Vígszínházban. Bár a szereposztás – Jávor Pál, Gál Franciska, Gombaszögi Ella – ragyogó volt, a darab mégis megbukott. Még a második próbálkozás, 1945-ben más helyen, más szereplőkkel sem lett tetszett jobban. Idehaza a sikerszéria 1958-ban kezdődött, a Katona József Színházban. A Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóinak előadását itt Szinetár Miklós rendezte. Akiknek alkalmuk volt Budapesten 1965-ben, a Madách Színházban látni az Ádám Ottó rendezésében magvalósult előadást bizonyára a mai napig emlékeznek a zseniális színészek játékára. Pécsi Sándor, Kis Manyi, Gábor Miklós, Psota Irén, Vass Éva, egyszerűen felejthetetlenné tették a Koldusoperát!
Ennyiből talán az is látszik, hogy mekkora feladatra vállalkozott a József Attila Színház, amikor Bagó Bertalan rendezésében ismét színpadra állították a darabot. Az alapgondolat nem változott, az előadás a híres Cápa-dallal kezdődik, melyben Brecht jól mutatja be a főszerepelő, Bicska Maxi (Zöld Csaba) legfontosabb jellemvonásait. „Ha a cápa szája tátva/ Bárki látja fogsorát/ Ámde Bicska Maxi rejtve/ Tartja kését s pisztolyát.” Itt mindjárt szólni is kell a díszlet- és jelmeztervező, Vereckei Rita igazán kitűnő munkájáról. Az öltözékek az 1920-as évek végének londoni divatját idézik, a néző azonnal bele tud helyezkedni abba a sajátos hangulatba. Nem akar semmit – a most divatos módon – újragondolni. A modernitás inkább csak a vetített díszleteknél jelentkezik, de ott sem zavaró, inkább segít.
Időről-időre ráirányítja a figyelmet egy érdekes rendezői megoldásra. Zenés játékról van szó, a zenekar tehát elengedhetetlen, de nem a megszokott módon, a zenekari árokban, hanem a színészek feje fölött, a színpadon, emeletnyi magasságban felépített állványon kapott helyet. Hozzájárul annak a képzetnek a fenntartásához is, hogy a történet egy épületen belül játszódik. Persze nem ugyanabban a szobában. A darab elején például egy valódi üzletember, J. Peachum, más néven a kolduskirály, Jonathan Jeremiah Peachum (Fila Balázs) koldusruhatárában vagyunk. Ő uralja a város koldulásra alkalmas helyszíneit, no meg természetesen a koldusokat is. Meghatározza, kinézetüket, megszabja a koldulásra használható szöveget és ellátja őket megfelelő öltözettel. Persze nem ingyen, jelentős sápot szed.
A zenekari állvány ötletéből még egy előny származik. A közönséghez az énekes van közelebb, jobban érvényesül a hangja, nem nyomja el a zenekar. Peachum lánya, Polly számára Kurt Weill fontos dalokat írt. Aki eddig nem ismerte volna, nyomban megszereti Horváth Csenge – nevéhez illően – gyönyörűen csengő előadásában. Hát persze, Polly! Főleg miatta, körülötte támad a bonyodalom. Fiatal, szép, érthető, hogy szemet vet rá Bicska Maxi, és ahogy az már a lányos házaknál lenni szokott, az örömapának mindez kevéssé szolgál örömére. Nem volna szép elárulni itt a fordulatos történet cseppet sem unalmas részleteit, Brechtnek volt miből meríteni, ismerte jól nemcsak a saját kora, hanem a megelőző korszakok világát is.
Szerepet játszott abban a történelem, a gyarmati háború a messzi Indiában. A katonatársak, a fronton igazi bajtársak, barátok maradnak a békésebb időkben is. Bátran mondhatják egymásnak, hogy köztük a bizalom töretlen, noha… Az egyikük, Bicska Maxi a város legveszedelmesebb bűnözője lett, míg a másik: Mr. Brown, (Chajnóczki Balázs) magas polcra jutott. Ő a város rendőrfőnöke. Szigoráról híres, Tigris Brown néven emlegetik, de most gratulálni jött a barátja, Maxi esküvőjére. Kettőjük között változatlan, szilárd összekötő kapocs a bizalom – és mily meglepő – ezt dalban, komoly férfias duettben is megerősítik. Maxit semmi veszély nem fenyegeti, nincsenek róla terhelő adatok, hiszen a Scotland Yardon minden papír Tigris kezén megy keresztül. Legalább is az első felvonás végéig. Azután? Kiderül a második felvonásban!
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
