Az állítás, így, önmagában is igaz, de még határozottabb megerősítést nyer azáltal, ha egy közkedvelt, népszerű nagyoperetthez valaki avatott kézzel nyúl hozzá és kissé felfrissíti. Teszi ezt ráadásul úgy, hogy mindaz, ami most új, tökéletes harmóniában marad az eredeti egésszel.

 A 2016/17-es szezon végén, tíz előadásban mutatta be az Erkel Színház ifj. Johann Strauss, A Cigánybáró című, három felvonásos nagyoperettjét, a Kossuth-díjas Szinetár Miklós rendezésében. Már elöljáróban annyit elárulhatunk róla, hogy aki szereti ezt a muzsikát, jól teszi, ha előjegyzi a naptárában és kellő időben beszerzi a jegyet az őszi szezon valamelyik előadására. Nem lesz könnyű dolga! Bár tény, hogy mostanában a közönség egy nem jelentéktelen hányada kissé ódzkodva tekint az átdolgozásokra, ebben az esetben nincs mitől tartani. Nincs semmi erőltetett modernkedés. A maga korát tükröző történet szerint, a török idők végén hazatérő főszereplő nem fog luxusautón begördülni a színpadra és a csatába sem géppisztolyos katonák indulnak. Ezt a darabot a megszületése, 1885 óta többször is átírták. Magyarországon tizennégy, Bécsben kilenc változatban játszották eddig, mindegyikben egy kicsit máshová tették a hangsúlyokat. Ez a mostani, a tizenötödik, részben visszanyúl az eredeti Jókai-kisregényhez, melyből a legelső librettó készült, részben pedig nagyon finoman, nem sulykolva, felvillant néhány gondolatot, amit a közönség vastapssal jutalmaz, mert pontosan érti a ki nem mondott szavakat.

Az előadást egy nagyszerű rendezői ötlet szinte keretbe foglalja. Megszokott dolog, hogy a zenés darabok első felvonása előtt felcsendülő nyitány ideje alatt általában nem történik semmi, a közönség élvezi a muzsikát. Most viszont a zene mellé némi tájékoztatást is kap. A nyitány hosszához igazított vetítésből megtudja, a mű - már a Kiegyezés után – abban a korban, légkörben íródott, amikor Ausztria-Magyarország viszonya kezdett normalizálódni. A köztudottan magyarbarát Rudolf főherceg kezdeményezésére létrejött a Monarchia évkönyve, magyar változatát Jókai Mór szerkesztette. Ebből az évkönyvből lát a néző adatokat, a Monarchia közös nagycímerét, közös zászlaját és kitűnik belőle, hányféle nép, nemzetiség fért meg benne békésen egymással a Kárpát-medencében. A vetítés végén következtetést nem vonnak le, a továbbgondolást a nézőre bízzák. Kezdődik az első felvonás. Persze mindez akkor nyer igazi értelmet, új megvilágítást, amikor a harmadik felvonás végén eljutunk a fináléhoz. Az ötlet vadonatúj, itt helyet kap egy másik nagyszerű Strauss muzsika, a Kék Duna keringő, mely korábban nem volt az operettben. Most sem a megszokottat halljuk. Melis László átiratában a mű egyes részei más-más ritmusban, határozott nemzetiségi karaktert kapnak, jól felismerhető, hogy szlovák, sváb, magyar, cigány vagy zsidó zenét hallunk, ugyanakkor pedig a színpadon az éppen megfelelő, nemzeti viseletben táncolnak a párok. Vastaps! Nincs mit hozzátenni.

 Talán már ennyiből is látszik; tévedés a közhiedelem, hogy az operett elöregedett műfaj. Ilyenkor derül ki, hogy az állítás sem a darabra, sem a közönségre nézve nem igaz. Ez utóbbira vonatkoztatva különösen jó volt látni, mennyi fiatal foglalt helyet a nézőtéren. Persze tény, hogy mindig felnő egy újabb generáció, aki még nem ismeri az „öreg” darabokat, de nem volt kevés a gyerekek száma sem, akiket a szülők hoztak el, talán mert lassan, fokozatosan be kívánják őket vezetni a színvonalas kultúra világába. Bizonyosan jól érezték magukat, hiszen a rendezői elképzelést kitűnően támogatják a látványos színpadképek, díszletek (tervező Horesnyi Balázs) és a szemet gyönyörködtető, színpompás jelmezek (Pilinyi Márta munkái). A más operetteknél kevésbé megszokottan, itt a kórus szinte állandóan a színpadon van, az énekkel, mozgással folyamatosan friss lendületet adnak a jelenteknek, miközben a balettkar és a Duna Művészegyüttes táncosai sem tétlenkednek.

 A sokszínűség hangsúlyozása érdekében és a nagyoperett előadások hagyományaihoz híven „A cigánybáró” szövegkönyvét Szinetár Miklós is aktualizálta, ám a változtatások szellemiségükben hűek maradtak az eredeti előadáshoz. Annyi kiegészítéssel, hogy a bravúrszámokat felvonultató III. felvonásban rendhagyó módon jut szóhoz Mária Terézia királynő is. A Jókai-szövegekből például egyértelműen kitűnik, hogy a cigányság a maga korában része volt a társadalomnak. Igaz, itt a harmadik felvonásban a királynő nem azért tünteti ki a harcokból visszatérő cigányokat, mert hősiesen harcoltak, hanem, mert – mesterségükhöz híven – kikalapálták a megrongálódott ágyúkat, a katonák tehát az ő segítségükkel tudtak csatát nyerni. A közönségnél pedig minden külön magyarázat nélkül célba jut az üzenet: errefelé évszázadokon át megfértek egymás mellett a különböző nemzetiségek, ma sem kellene bántanunk egymást!

Foto: szerző és Csibi Szilvia, Nagy Attila