„Sosem azt várom, hogy a néző azt érezze, amit akkor kifejezni akartam, hanem, hogy valami kapcsolódás legyen az ő élete, történései és azok között, amit a képen lát. Az a fontos, hogy ő mit lát bele a képekbe. Minden képemmel valami üzenetet szeretnék közvetíteni, miközben tudom, hogy mindenki a saját életén keresztül „szűri meg” az alkotásokat. Legújabb képeim egy része rézdomborítás, a rézlemez felszínének változásaiból alakul ki egy grafika, egy kép” – könnyítette meg a látvány befogadását a kiállítás megnyitása után a művész. Erre a gondolati támogatásra szükség is volt, mert még azok számára is, akik hozzáedződtek „kép a képben” felépítésű festményeihez, nappali fényben és UV megvilágításban mást mutató alkotásihoz, újdonság volt a plasztikus ábrázolás.
Korábban ő elmondta már magáról, hogy „vonalakban gondolkodik”, mert amikor hajnalban felébred, már látja a feje fölött a mennyezeten a vonalakat és azokból bonja ki a nap folyamán az éppen megszülető művet. Egyszer beszélt arról is, hogy „szeretnék magam maradni, amilyen vagyok. Ami én vagyok, a belülről festő, a szimbolikus szürrealista.” Régi alapokra, de új erőteljes struktúrával épít épületeket, azok díszei, az új és a régi eleme harmonikus egységet alkotnak képein. Változatosságukat jól jelzi, hogy alkotásai Bécstől Bejrútig megtalálhatók, köz- és magángyűjteményekben egyaránt. Egész eszmevilágára érvényes, amit a XX. század egyik meghatározó művészegyénisége, a svájci Paul Klee mondott: „A művész nem tesz mást, mint összegyűjti és továbbvezeti azt, ami a mélyből feltör, se nem szolgál, se nem uralkodik - csak közvetít.”
A kiállítást megnyitó Katulic László festő- és grafikusművész szerint Jakobi Anna Mária mindezek mellett mégis tudatos alkotó. Körvonalazza a témát, majd rétegenként felépíti. Megnyit egy ablakot a néző számára, ez lesz a mű eszenciája, azután körbeépíti, majd bekeretezi az ablakot. Maga is zongorázik, nem véletlen tehát, hogy képein Mozart játékossága, Beethoven feszessége és a modern stílusú zene áradó, sodró lendülete érződik. Ez utóbbi talán lehetne Vangelis, hiszen az ő zenéje gyakran szól akkor, amikor Anna éppen fest. Ám mindezek mellett jelen van a csak rá jellemző, könnyen felismerhető klasszicizmus is. Alkotásai igen erősen kapcsolódnak a magyar mondavilághoz. Van nem is egy olyan eleme, amit a honfoglalás-kori vagy azt megelőző időkben használtak, mondjuk tarsolylemezként.
Az Árpád-kori leletek között van olyan – női sírokból előkerült – lemez, amin nem női, hanem férfi jellegű díszítések vannak. Amit a férfi már nem használt, mert szerzett egy újabbat, azt átvették a nők. Rájuk emlékeztet Jakobi Anna Mária egyik kedvenc témája is, az Emese álma. Azonos című festményéről leolvashatók a monda elemei, az ősanya és a madár könnyen felfedezhető. A rézdomborításon is ott vannak, de a nézőnek már dolgozni kell érte, hogy megtalálja. Az persze már magától értetődő, hogy a két mű képi megfogalmazása nem egyforma, nem ugyanaz. Ezeknek az alkotásoknak több rétege van. Ezért először a kép központi részét kell nézni, összeegyeztetni az általunk már ismert történettel. Azután a részletek, az egyes síkokhoz kapcsolódó elemek, motívumok következhetnek. Végül érdemes az egészet távolról, szemmel, ésszel befogadni.
A rézdomborítás az egyik legnehezebben kivitelezhető műfaj. Nincs lehetőség tévesztésre, nem szabad hibázni. Itt mégis, ha megállunk egyik-másik kép előtt, látjuk, csodálatra méltó a kidolgozottság! Érzékeny vonalak és szépen domborodó formák jellemeznek minden egyes művet, külön-külön is. Ráadásul a néző szemlélődő tanúja lehet két műfaj találkozásának, mondhatjuk párbeszédének is. Az egyik a középső rész, maga, a rézdomborítás, mit önálló műtárgy. Abban van a lényeg. A másik a kép külső fakerete és a rézlemez között helyet foglaló, a lemezt körülvevő karton, a paszpartu. Az is a kép része. A Szerelem című alkotáson a jobb és a bal felső sarokban a réz kiegészül, ablak lesz belőlük. Az egyikben egy cserép virág van, a másikban egy asszony néz a távolodó férfi után. A kép középpontjában két alak egymásba simul. A szerelem tüze veszi körül az egész belső képet – a nézőben pedig felvetődik a gondolat: talán meg kellene öntözni azt a virágot, mert elszárad – de az a más ablakában virágzik!
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
