A szürrealizmus a két világháború közti periódus egyik legismertebb művészeti mozgalma volt az irodalomban és a képzőművészetben. Fiatal művészek vágyát fejezte ki, hogy a valóságnál is valóbb dolgokat alkossanak. A szürrealisták kijelentették, hogy éber állapotban nem lehet valódi alkotásokat létrehozni, olyan lelkiállapot után sóvárogtak, amelyben felszínre kerülnek lelkünk mélyebb, tudat alatti rétegei. Az elnevezés 1924-ben született Párizsban, a szót Apollinaire használta először. A szürrealizmus számunkra is megmutatja, hogy ez a stílus 1945 után is, egészen a kortárs művészetig mennyire inspiratív lehetett. Ha ezeket a műveket nevek nélkül látnánk egy mai kiállításon, nagyon szelídek, botrányt nem kavaróak lennének, teljesen beleivódtak a mai vizuális kultúránkba. Ezért különösen izgalmas a jelenkorból visszatekinteni a szürrealizmusra, úgy is, mint történeti képződményre és úgy is, mint egy inspiratív, a későbbi évtizedeket befolyásoló gondolatkörre.
Tavaly láthatta a közönség a Manifesztum elnevezésű kiállításunkat, ahol a képzőművészeti manifesztumok újfajta, jelenkori átértelmezését ismerhettük meg – utalt vissza az előzményekre Szücs György a Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese. Ekkor az egyik „kulcs izmus”, az egyik fő irányzat a szürrealizmus volt. Ha akarjuk, ezt a mostani kiállítást akár úgy is tekinthetjük, mint abból a sorozatból egy történetileg kiemelt értelmezést, feldolgozást, újragondolást. A másik kapcsolódási pont az egy évvel ezelőtti, nagysikerű Frida Kahlo kiállítás lehet, ahol az egyéni életmód keretében sűrűsödik össze az erotika, a nőiség, a baloldaliság, a művészeti küszködés, a tudatalatti, az ősi mítoszok világa és ilyenformán talán egy kicsit a szürrealizmus jellemzőit is megtalálhattuk.
A kiállítás kurátora: Didier Ottinger, a Centre national d'art et de culture Georges-Pompidou, Musée national d'art moderne igazgatóhelyettese, a szürrealizmus nemzetközileg elismert szakértője. A megnyitó alkalmával arra hívta fel a figyelmet, hogy ez az a művészeti mozgalom, ami legtovább – 40 éven keresztül - maradt fenn a XX. században. Azért is különleges, mert az egész földön elterjedt. A művészeket – köztük magyarokat is - Párizsba vonzotta, de máshol is voltak központjaik. A Georges-Pompidou múzeum gyűjteménye ebben a tárgyban igen gazdag és ez lehetővé teszi számunkra, hogy különböző módokon mutathassuk be a szürrealizmust. Ezt a budapesti kiállítást az 1929-es év köré építettük fel. Erről az évről tudjuk, hogy a nagy gazdasági válság éve volt, ekkor a szürrealizmus is, mint mozgalom, a felbomlás határára került, de végül újjászületett.
Eben az évben érkezett Párizsba Salvador Dali, aki rövidesen kulcsszerepet vállalt a csoport életében. Ekkor mutatják be a Louis Buñuellel együtt készített Un chien andalou (Andalúziai kutya) című filmjét, a szürrealista mozgóképművészet első remekművét, amely megmutatja, hogy a mozgalom által hirdetett rendhagyó látásmód, új alkotói felfogás, a lehető legváltozatosabb technikai megoldásokkal alkalmazható. A film most, ezen a kiállításon is megtekinthető. Ebben az évben alakult ki nagy együttműködés a francia és a belga szürrealista mozgalom között, melynek következtében René Magritte is Párizsba költözik. A sok, különböző történést a budapesti kiállítás különböző fejezeteken keresztül ismerteti meg a látogatókkal.
A kiállítás társkurátora, Kovács Anna Zsófia, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének vezetője elmondta: A kiállítás hét nagyobb szekcióban tekinti át a szürrealizmust, illetve a mozgalom előzményeit. Ma nekik köszönhetjük, hogy a valóságot kissé más szemmel nézzük. Az első kiállítási egység az 1929-es esztendőre és a párizsi helyszínre fókuszál. Az év a szürrealizmus történetében is fordulatot hozott: ekkor jelent meg Salvador Dali a mozgalomban, ekkor következett be az első szakadás a szürrealista művészek között. A második a szürrealizmus előzményeit mutatja be. Itt különösen fontos a dadaizmus szerepe, mivel sok szürrealista művész, például Francis Picabia vagy Man Ray a dadaizmus radikálisan antikonformista világából érkezett. Ebben a szekcióban kapott helyet a metafizikus festő, Giorgio de Chirico is, akit a szürrealisták kezdetben mesterüknek tekintettek.
A harmadik kiállítási egység középpontjában két művész áll: Max Ernst és Joan Miró. Új témáik, újfajta képalkotó technikáik, meghökkentően új látásmódjuk s nem utolsósorban elgondolkoztató, költői és humoros címadásaik révén mindketten meghatározó alkotói a szürrealizmusnak. A negyedik rész elsősorban Salvador Daliról szól Talán ő az egész szürrealizmus legismertebb mestere. A katalán művész 1929 tavaszán tűnt fel Párizsban, novemberben már önálló kiállításon jelentkezett képeivel. Álomszerűség, költőiség és pszichoanalitikus utalások jellemzik művészetét, hatása már kortársán, Yves Tanguy-n is érzékelhető. Az ötödik szekció annak a művészcsoportnak a munkásságát mutatja be, amelynek ténykedése 1929-ben komoly válsághoz vezetett a szürrealista körökben. Ők új alkotási módokat próbáltak kitalálni és a játék volt az egyik. A Grand Jeu (Nagy Játék) csoport egyik különleges mestere a cseh származású Josef Sima volt.
A hatodik részben a belga René Magritte művei állnak a középpontban. Az ellentétek és ellentmondások dialektikájára különösen érzékeny Magritte munkássága a szürrealizmus történetének egyik legnépszerűbb és a modern popkultúrában is továbbélő fejezete. A kiállítás hetedik szekciója annak a Georges Bataille köré szerveződő Documents című folyóiratnak a művészeit mutatja be, akik egyrészt szemben álltak André Breton erősen kommunista elköteleződésű köreivel, másrészt pedig alkotásaikban nem annyira a tudatalatti, mint inkább a mindennapi valóság élményeit dolgozták föl. A valóság olykor nyers, riasztó, vagy éppen nyíltan erotikus töltetű ábrázolása jellemzi munkáikat. Az 1929-es év eseményei fordulópontot hoztak a szürrealizmus történetében, hiszen a mozgalom bomlására utaló jelek ellenére éppenséggel az újjászületését indították el. A kiállításon látható mintegy 120 festmény, grafika, szobor, fotó, film és dokumentum zöme a párizsi Pompidou Központ gyűjteményéből érkezett, de láthatók művek a madridi Museo Thyssen-Bornemiszából, a Magyar Fotográfiai Múzeumból és magángyűjteményekből is.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
