2019. szeptember 19. csütörtök, Vilhelmina és Dorián napja
Rosé és pezsgő liget
Révay András
2016.05.09 20:47
Felvitte az isten a dolgát a Rosaliának. Legalább is, ami a hirdetményét illeti, jó magasra került. A Vajdahunyad vára hídjáról tekintve lefelé hívogatja a látogatókat – immáron a pezsgő nevével is kiegészülve. Két napig a rosé borok otthona lett a Liget.

Kezdetben – 2012-ben, a budai Larus étteremben, az első Magyar Rosé Mustrán még csak harminchat termelő vonultatta fel borait. Azóta a Budáról Pestre, a Városligetbe költözött rendezvény megnőtt, megerősödött. A Mezőgazdasági Múzeum épülete és Anonymus szobra között elhaladva, már a külön épült kapu is mutatja: jó felé vettük az irányt. A kapun belül ötvennél is több bortermelő várja a kóstolni vágyókat és a borok mellett nem hiányoznak a harapnivalók sem. A kóstolás rendje sajnos nem változott tavaly óta és ezt többen is nehezményezték. Nem igazán elegáns. A hirdetmények azt sugallják: a belépés ingyenes. Ez igaz is, ha csak szemlélődni kívánna valaki. Kóstolni viszont csak ezer forintért vásárolt, jelzett pohárból szabad, és a poharat – ellentétben más, hasonló rendezvényekkel – nem váltják vissza. Egy picit talán szebb lenne úgy hirdetni: a belépődíj ezer forint, melyhez ajándékba adunk egy poharat. No mindegy, ez ízlés kérdése, mint ahogy a borok kiválasztása is.

 Ha nagy a választék, az ember két dolgot tehet. Marad az ismerős márkánál vagy kipróbál valamit, ami felkeltette az érdeklődését. Többen ez utóbbi okból álltak meg az Ostoros pincészet házikójánál. A „Poén” elnevezésű gyöngyözőbor címkéje - mint egy keresztrejtvény. Megfogja a szemet és a pohárban sem okoz csalódást. Valójában Rizlingszilváni, szép, illatos friss, szinte ropogós, könnyű, jól iható bor. Jól lehűtve, esti vagy délutáni beszélgetéshez, piknikhez tökéletes. Ahogy néhány év alatt a rosé is utat tört magának, most a gyöngyöző- és a habzóborok válnak egyre népszerűbbé. A kettő közötti különbséget a hozzáadott széndioxid nyomása adja. A gyöngyözőben 1,5 bar, a habzóborban ennek mintegy kétszerese található. A másik „vevőfogó” palackban viszont már valóban rosé rejlik, melyről szintén elmondható: nem csak a szemet gyönyörködteti. A „Csipke” több versenyen is aranyérmet nyert. A Merlot – Pinot Noir – Kékfrankos – Menoir házasítást a menyasszonyok borának is nevezik, a nevét a menyasszonyi ruha tartozékáról kapta.

 A Nagygombos borászat roséjának palackját is nagy gombok díszítik. A Barta család Hatvan mellett, a Mátrai Borvidéken, kilencven hektáron dolgozik 2009 óta, de ezen az egykor volt Grassalkovich birtokon már 1734 óta termelnek bort. Különlegességük a Gamay Noir rosé, melynek szőlője Magyarországon alig ismert fajta. Franciaországban a Beaujolais alapanyaga, nálunk először Gál Tibor telepítette. Itt 2013 óta készítenek belőle önállóan rosét, sajátos eljárással. A bor mintegy negyedrészét kis fahordóban erjesztik és érlelik egy fél évig, a többi acéltartályba kerül. Csak később házasítják és palackozzák. A fajta rendkívül gyümölcsös, illatából és ízéből a piros bogyójú gyümölcsök tömkelege érezhető. A fahordós eljárásnak köszönhetően kicsit kerekebb, teltebb, krémesebb hatású és tovább is eltartható, mint a rosék általában.

 A nemrég lezajlott dél-balatoni borversenyen is jelen volt a 8 és fél hektáron, Kötcsén, Kőröshegyen és Szóládon gazdálkodó Gutman pincészet. Náluk a munka 2004-ben még csak hobbinak indult, az első palackos boruk 2008-ban készült el. Azóta is szilárd alapelvük, hogy csak saját termésű szőlőből készítenek bort és nem javítják a mustot! A Rosaliára öt bort hoztak. Az Irsai Olivér – Zöld Veltelini házasítást például az országban csak ők készítik. Összetétele mindig az évjárat sajátosságaitól függ. Roséból kettő állt az asztalukon; egy Kékfrankos - Merlot házasítás a Star, meg egy tiszta Kékfrankos. Kóstolható volt náluk egy 2014-es Kékfrankos siller is, a Csillagó piros. A sort egy Kékfrankos – Cabernet Sauvignon házasítás zárta, a Koppány vére. Ez a házasítás csak a legjobb években, a legjobb alapborokból készül. A legenda szerint Koppányt azon a tájon temették és az ott termett szőlő őrzi a vérét.

 Mivel a pezsgő szó már a rendezvény címében is megtalálható, nem véletlen, hogy az olaszországi Villa Sandi kizárólag pezsgővel, proseccoval csalogatta a látogatókat. Szőlőterületei Velencétől északra találhatóak, ahol főleg a Glera fajtát termesztik, annál is inkább mert a prosecconál ez szigorú előírás. A klasszikus, palackos erjesztésű pezsgőkhöz Chardonnay-t és Pinot Noir-t használ a pincészet. A prosecco-t kizárólag Treviso tartományban szabad készíteni és legalább 85%-ban a Glera fajtát kell használni hozzá. Az alapbort nagy acéltartályba fejtik, itt adják hozzá az élesztőkultúrát, amitől megindul a másodlagos erjedés. Majd szűrés „likőrözés” után palackozzák. Most, a Rosalián az egyik legmagasabb minőségű, a Cartizze is kóstolható volt, csakúgy, mint a hagyományos, tehát a palackos erjesztésűek közül a „brut” fehér és rosé pezsgők. Ezek a palackok legalább harminchat hónapot töltenek a pincében, mielőtt forgalomba kerülnének. A Villa Sandi pezsgői kiskereskedelmi boltokban csak ritkán, inkább magasabb minőségű éttermekben kaphatók.

Kapcsolódó témák

A magyar borászatban irány- és mértékadó pincészetek munkájának elismerésére a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa, a Magyar Bor Akadémia és a Magyar Szőlő- és Bortermelők Szövetsége 2002-ben megalapította „Az Év Pincészete” kitüntető címet. Olyan bortermelő társaság együttes teljesítményét díjazzák, amely az országban és külföldön a magyar bor, a borkultúra és a kulturált borfogyasztás széles körű népszerűsítéséért a legtöbbet tett az adott évben. A díjat a szakmai körök jelölése és szavazatai alapján idén tizenötödik alkalommal adományozták az arra méltónak tartott pincészetnek.

Lehet bizony, ráadásul nem is akárhol, hanem éppen Egerben. Így nevezte el a legjobb borát Tóth Ferenc egri borász és hogy a döntése helyes volt, arról a látogatók meg is győződhettek a Borháló egyik üzletében tartott bemutatón.

Hírnevéhez méltó érdeklődés mellett, családtagjai, sportvezetők, sok száz tisztelője jelenlétében avatták fel a sportlegenda, Papp László szobrát Budapesten a XIII. kerületben, azon a téren, ami rövidesen az ő nevét fogja viselni.

Már csak egy hét, és kezdetét veszi a 21. Magyar Borok Útja Rallye, melynek száz autóból álló mezőnye idén a Balatoni Borrégiót fedezi fel. Az exkluzív élménytúra a megújulás jegyében – eltérően a korábbi évek gyakorlatától - a nagy borászok mellett kis pincészeteket is meglátogat.

A bor és a kereszténység jól megfér egymás mellett, hiszen a bornak szakrális értelmezése is van. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy a Fiatal Borászok Egyesülete és a DiVino borbár minden borkedvelőt egy közös ünnepre és találkozóra hív az ország egyik legszebb terén, Budapesten, a Bazilika elé.

Blog ajánló
Városlátogatások A Neretva folyó völgyében
Egy nap a városban Milyen elektromos rolleresnek lenni Budapesten?
Egyre szaporodnak Budapesten az elektromos rollerek. A kölcsönzőknek köszönhetően a járdákon sorakoznak, mint ottfelejtett robotok százai, akik szomorúan várják, hogy kibéreljék őket, és egy hangos - vagy néma - juhúúúú-t váltsanak ki a rajtuk száguldozókból. Hogy ilyen baromi költői legyek. Azonban akik komolyan gondolják, hogy rollereznek, inkább vásárolnak sajátot. Egyrészt azért, mert a bérleti díj viszonylag magas, és így rollerezve inkább élményt kapunk a tömegközlekedéshez képest, meg rövidebb távokon gyorsaságot, egyéb előnyt nem. Másrészt tartósan használva egy roller képes visszahozni az árát: Misi, az Én Menő Lakásom csapatunk építésszervezője, aki naponta 10-15 lakást tekint meg, ahol vagy felújítást menedzsel, vagy szakért, tanácsot ad, ma már csak rollerrel jár a városban. Számára fontos, hogy két - általában belső kerületekben található - cím között minimalizálja az utazási időt, és ne vegye el munkaidő jelentős részét a helyzetváltoztatás. A csak-BKV ezért kizárt, mert ha át kell szállni, az lassú, az autó - próbálta már a bérelhető elektromosokat - meg a dugó miatt kellemetlen, és azok miatt drága is. Végül a rollerrel rengeteg időt spórol meg a címek közötti utazásnál, így egy nap több helyre tud kimenni, több munkát vállalni, ráadásul az autós utazáshoz képest 5000 forintot spórol az üzemanyagon és a parkolási díjakon NAPONTA. Akárhol megáll, akár csak húsz percre, tölt. Egy 100 ezer forintos roller 20 munkanap alatt visszahozza az árát, mínusz a töltés díja, ami elenyésző. (Örökmozgónak azonban nem alkalmas, mint kiderült) De hogy ez mit jelent praktikusan? Azt, hogy akárhová mész, veled van, a kezedben, egy 12-14 kilós roller, amit felcipelsz a lakásba, beviszel a találkozókra, mert az utcán nyilván nem hagyod. Így a lopás lehetősége minimálisra csökken, azonban ez a súlytöbblet sokakat visszatarthat attól, hogy kipróbálja az ilyen életformát. Egy hónapig volt nálam egy Motus Scooty 8.5”-os roller az AQUA Webshop jóvoltából, hogy megtudjam, ez mennyire kényelmetlen. Túl nehéz cipelni? El lehet helyezni? Gyorsabb? Egész nap bírja? Anyáznak ránk? Vagyis: milyen elektromos rolleresnek lenni Budapesten? P+Roller Akik a belvárosban élnek, és két hely között nem tesznek meg három kilométernél többet, azoknak egy alap roller 15-20 kilométeres hatótávja tökéletesen elég. Persze ha egész nap használják a rollert, mindenképp kell beiktatni töltős órákat: egy kávézóban, ahogy a laptopot vagy telefont, a rollert is lehet tölteni. Egy óra alatt 2-3 kilométernyi hatótávot tudunk beletenni pluszban. A külső kerületekben élőknek, vagy vidékről érkezőknek már számolgatni kell. Ha az M3-ason érkezünk, a Mexikói útnál megállva ideális a roller használata: a Városligeten keresztül, az Andrássy úton egy rövid (3-4 kilométeres) és kellemes úton eljutunk a belvárosig. Viszont ha az Örs Vezér térre érkezünk, akkor a nap elején, egyből elhasználunk 6-7 kilométert a pesti belvárosig, Budáról ne is beszéljünk. Ha csak egyetlen címre megyünk, mondjuk a munkahelyünkig, ahol töltjük a járművet, ez ideális. Ha azonban még járkálnánk odabent, akkor van benne kockázat. Egyébként autó csomagtartóba jól belefér, egy Skoda Fabia vagy Ford Fiesta méret épp megfelelő. Gyorsaság Egy elektromos roller végsebessége 20-35 kilométer per óra, típustól függően. Ez azonban nem sokat mond el, hiszen vannak olyan helyek, ahol a 10 km/h-t nem érdemes átlépni, máshol pedig lehet húzatni a motort. Viszont sokszor kell fékezni, gyorsítani. Ha fennáll a veszélye, hogy kilép elénk valaki, akkor a 10-15 km/h-t nem szabad túllépni. Ez egy sima kocogási sebesség, vagyis ha valami váratlan történik előttünk, egyszerűen leugrunk a rollerről, és máris gyalogos tempóban vagyunk. Ekkora sebességnél nem esünk orra, egyszerűen természetesen haladunk tovább, magunk mellett tolva a járművet. Egy alap roller is simán felmegy mondjuk a Margit-híd felfelé tartó szakaszain, de ha Budán, a hegyekbe vágyunk, akkor egy nagyobb motorral rendelkező járművet érdemes választani, ami mondjuk 800 Wattot is le tud adni, különben tolni fogjuk. Általánosságban azonban elmondható, hogy rollerrel egy 2-3 kilométeres szakaszon ugyanolyan gyorsan vagy gyorsabban jutunk el egyik pontból a másikba, mint ideális, átszállás nélküli BKV-val, vagy átlagosan erős nappali forgalom mellett, autóval. Ha át kell szállni, vagy az autóval akár csak egy könnyebb torlódásba futunk, a roller előnye megkérdőjelezhetetlen. 5 kilométeres táv felett a városban azonban már érdemes beiktatni egy metrózást, vagy más gyors BKV-lehetőséget, egyrészt azért, mert úgy gyorsabb, másrészt azért, mert úgy könnyebben kihúzzuk a nap végéig. Ilyenkor összecsukjuk a rollert, kézbe veszük, és poggyászként visszük fel. Súly és térfogat Itt a roller hátránya. Eddig láttuk, hogy időt és pénzt spórol nekünk, valamint gyorsan el lehet vele jutni 3-4 kilométerre lévő helyekre. Azonban mindig velünk van: fel kell vinnünk buszra, metróra, villamosra, bejön velünk megbeszélésekre, fel a második emeletre, le a harmadik emeletről, be a liftbe, étteremben asztal alá. A rollerek összecsukhatóak, és a száruknál fogva jó fogással hordozhatóak, de viszonylag nehezek és nagyok. 12-14 kilogramm kézben tartva: kényelmetlen. Én 95 kilogramm vagyok, és viszonylag van izomzatom, így nekem viselhető teher volt, és az előnyök kompenzálták ezt a kényelmetlenséget. El tudom képzelni viszont, hogy valakinek egy ilyen súly viselhetetlen. Érdemes tehát kipróbálni előtte, hogy nekünk hány percig komfortos a cipelés. Ha egy perc alatt le kell tennünk, akkor inkább ne vágjunk bele, vagy olyan helyekre vigyük, ahol szinte a bejáratokig mehetünk vele. Egyébként sem a tömegközlekedés, sem a kávézók nincsenek felkészülve az elektromos rollerek tömeges fogadására. Egy-egy ilyen elfér mondjuk egy kisebb kávézóban, étteremben, még egy-két megfelelő konnektor is akad, ahol otthagyhatjuk a járművet. Most még nem lesznek idegesek a pincérek ha meglátják a rollert, de előfordul, hogy a közeljövőben ez megváltozik: egyre többen akarják behozni a helyekre az eszközt, ami a földön heverve balesetveszélyes, ráadásul elfoglalja az értékes alapterületet a vendégek elől. A HÉV-en, vonaton mondjuk van biciklitároló kocsirész, ahol kényelmesen lehet szállítani a rollert, de máshol egy kicsit nyögvenyelős a dolog. Sehol sincs egy pont akkora tér, ami elnyelné a teljes hosszt, a metróban kilóg az üléssor mellől, buszokon talán a babakocsis helyet célozhatjuk meg vele, villamoson mindenhol útban van. Ennek ellenére, csúcsforgalmon kívül simán el lehet vele balanszírozni. Életérzés Rollerezni jó. Óriási szabadságot ad, mert nem izzadsz le, mégis gyorsan haladsz. Természetes pózban állsz, mintha sétálnál, élvezed a szelet, napsütést. A fent említett leugrás a rollerről, vagyis egy-másodperc-alatti-gyalogossá-válás olyan érzés, amit más nem ad meg. Mintha egy Transformers lennél, aki bármikor átváltja magát egy másik minőségű utassá. Rolleresnek lenni azonban egyre inkább hordoz egy stigmát is, és noha nálunk nem volt még ebből komoly baleset, tény, hogy a roller nem egy túl biztonságos eszköz, és a forgalom többi résztvevőjében ez félelmet generál, amit rossz szokásunk szerint dühvel folytunk le. Ráadásul nincsenek meg a feltételei a városban, sem az utakon (nincs elég bicikliút), sem a járműveken. Én ugyan csak egyszer kaptam beszólást, jogosan, Misi barátom rendszeresen kapja a bekiabálást az autóktól, bicajosoktól, autósoktól. Lehet, hogy én mokányabbnak tűnök, vagy mérgesebben nézek, nem tudom. De van vele szemben egy kis utálat. A roller egy alternatíva az összehajtható elektromos bicajra. Lassabb, kevésbé biztonságos, de jobban hordozható és olcsóbb. Maguk a járművek nem valami szofisztikáltak, itt lehet olvasni az írásomat a műszaki paraméterekről, én úgy látom, a következő években dől el, hová tudnak fejlődni. Csak közben a városban is fel kellene készülni rájuk. Mert most kell eldönteni, hogy betiltjuk a használatot, mint az V. kerületben, és akkor inkább ne vegyünk feleslegesen ilyet, vagy támogatjuk, de akkor utakkal, felfestéssel, a kávézókban fizetős rollertározó polcokkal, töltési lehetőségekkel. Mert egy városnak is származik előnye abból, ha az emberek gyorsabban és hatékonyabban, helyi károsanyag-kibocsátás nélküli jutnak el A-ból B-be, miközben a tömegközlekedési férőhelyeket is kevésbé veszik igénybe. Disclaimer: az AQUA Webshop az Egy nap a városban blog hirdetője. Rollereik itt elérhetőek.
Egy nap a városban Tévedtem, EZ Budapest legfélelmetesebb aluljárója
Írtam nemrég a nyuszis aluljáróról, ami a lefestése előtt olyan félelmetes volt, hogy jobb híján ennek adtam az aranyérmet, a város legfélelmetesebb alulárója címet. Tévedtem. Úgy esett, hogy a Lehet téri vásárcsarnoktól indultam volna a Kodály Köröndhöz, mégpedig elektromos rollerrel. Így aztán gyalogos útvonalat terveztem a Google Mapsszel, ami egy számomra ismeretlen helyen vitt át a Nyugati sínjei alatt. Nem a Ferdinánd hídon, hanem attól még kintebb, északkeletre. Nem tudtam, hogy van ott bármilyen átjárási lehetőség. Úgyhogy arra vettem az utamat. Kevésbé bizalomgerjesztő helyre tévedtem. Ahol egy nagyon-nagyon-nagyon nem bizalomgerjesztő lyukat találtam a föld alá futva: Egy nagyon hosszú lyukat: Az aluljáró borzasztó sötét, mivel hosszú, és csak a két végén jöhet be napfény. További beszarást okoz, hogy középen egy akna fut végig, amit így-úgy lefedtek iszonyatosan hangos vasfedelekkel. Ha rálépsz, vagy rollerrel ráhajtasz, kong-zeng az egész cső. Itt az látható, hogy egy ideje már megyek benne. Eszembe jutott a tini nindzsa teknőcök, azok is ilyen helyen éltek. Tulajdonképpen kicsi az esélyed, hogy anélkül menj át rajta, hogy senki ne jöjjön szembe, tekintve hogy hatszáz kilométer hosszú, négy méter széles a cső, ami így 2,4 négyzetkilométert jelent, Budapesten pedig 1,7 millióan élnek 525 négyzetkilométeren, tehát ha véletlenül 7770 embert látunk egyidőben a csőben, azon se nagyon lepődjünk meg. Teljesen átlagos szám. A másik oldalon, a Podmaniczky utcában úgy lehet megismerni a lejáratot, hogy megkeressük a lenti, trópusinak tűnő bokrot, ami kinőtt az aszfaltból. Most ezzel tényleg nem a fővárost ítélem el, hiszen látszik az ágakon, hogy valaki megnyírta már őket. Igaz, 150 centinél vágtak, hogy ne kelljen lehajolni, és a levágott kórókat nem nagyon vitték el, hogy ne kelljen lehajolni, de a szándék megvolt. Valakiben. Egy buja dzsungel ez a város. Tényleg, az Állatkertben is vannak ilyen titkos járatok gyerekeknek. Ki hitte, hogy odakint meg felnőttek játszhatnak?
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!