Hogy valakit hősnek tekintünk-e vagy sem, az erősen függ attól, mi magunk mit gondolunk a cselekedetéről. Ha valaki embereket ment meg, azt nagy valószínűséggel hősnek gondoljuk. Akkor hát minek nevezzük azt, akinél a megmentettek száma ötven- és hetvenezer közé tehető?

Pontos adatuk azoknak sem lesz, akik már látták, vagy akik június 24-én, kedden este 6 órakor még meg fogják nézni a budapesti Olasz Intézetben a filmet Carl Lutz svájci diplomatáról. Azoknak sem, akik elmennek június 28-án vagy július 5-én a történelmi helyszínekre vezetett séták egyikére (http://bupap.hu/hu/embermento-diplomatak-budapesten). A „Vészkorszak” szörnyű történéseinek 70. évfordulóján a Szentszék, Olaszország, Lengyelország, Portugália, Spanyolország, Svédország és Svájc magyarországi Nagykövetségei közösen indítottak programot, hogy megemlékezzenek a Holokauszt áldozatairól, és tisztelegjenek azon bátor személyek emléke előtt, akik ellenálltak az embertelenségnek és zsidó emberek életét mentették meg. Az olasz Giorgio Perlasca, a vatikáni Angelo Rótta és Gennaro Verolino, a lengyel Henryk Siawik, a portugál Sampaio Garrido és Teixeira Branquinho, a spanyol Angel Sanz Briz, a svéd Raoul Wallenberg valamint a svájci CarI Lutz és Friedrich Born és valamennyi magyar és külföldi segítőik emléke előtt kívánnak tisztelegni. A programsorozat két fő eleme a mentési erőfeszítésekkel kapcsolatos, leginkább a budapesti XIII. kerületben található történelmi helyszíneket összekötő séta illetve dokumentumfilmek vetítése lesz.

Ha embermentőkről esik szó, Magyarországon a legtöbben Wallenberg nevét említik – joggal. Az ő tragikus sorsa hősiességét még élesebb megvilágításba helyezi. Carl Lutzról minálunk alig tud valaki. Az életéről készül film világpremierjén, Budapesten, az előzményekről így szólt a film rendezője, a svájci Daniel von Aarburg: Magyarországon, Németországban, Izraelben és az USA-ban a svájci Carl Lutz hősnek számít, rendjelekkel, emlékművekkel és kitüntetésekkel halmozták el. Svájcban szinte ismeretlen. Ebben én sem voltam kivétel. Évekkel ezelőtt egy diáklány ajándékozott a feleségemnek egy olasz zsebkönyvet, melynek címe „La casa di vetro” (Az üvegház). Sokáig a szoba asztalán hevert, anélkül, hogy felfigyeltem volna rá. A fülszövegből egy szép napon azt vettem ki nagy ámulatomra, hogy a svájci Carl Lutz állítólag zsidók tízezreit mentette meg Budapesten a második világháborúban. Számomra ez felfedezésszámba ment. Aztán végigolvastam a könyvet és egyre több érdekes részletre bukkantam: ilyen a magyar zsidók deportálása „rekordidő” alatt, ilyenek Lutz közvetlen és parasztosan agyafúrt tárgyalásai Adolf Eichmann-nal, vagy a pesti zsidónő, Magda iránti szerelme és annak Ágnes lánya iránti szeretete, és sok egyéb. A filmről szólva a rendező még elmondta: különös jelentősége van, hogy a világon először ott mutatták be, ahol az események történtek. Svájcban mindhárom nyelven vetíteni fogják, mert a mozifilmnek egy óránál rövidebb, televíziós változata is van. A díszbemutatót követő, magyarországi vetítésekről a tárgyalások ugyan megkezdődtek, de – politikai okból – meg is szakadtak!

 Őexcellenciája Jean-François Paroz, Svájc magyarországi nagykövete úgy látja: kiváltságos helyzetben vagyunk, mert túlélőkkel és szemtanúkkal beszélhetünk. Ez egyben a film fő értéke is. Nem a pillanatnyi őrület, hanem a gondosan megtervezett, évekig tartó politika eredménye volt a budapesti holocaust. A magyar bürokratikus apparátus igénybe vette és a „halálipar” rendelkezésére bocsátotta kora minden technikai lehetőségét. A kormány mindenben együttműködött a nácikkal. Carl Lutz szembeszállt a bürokráciával és ebben a véletlen is a kezére játszott. Bár Budapesten kezdetben csak alacsony beosztású alkonzul volt, az „Idegen Érdekek Képviseletének” főnökeként tizenkét, a náci Németországgal és szövetségesével, Magyarországgal hadban álló szövetséges állam érdekképviseletét látta el. Hirtelen az ország egyik legfontosabb diplomatája lett. A német megszálláskor az egyébként félénk, de mélyen vallásos ember megküzdött a gyilkosokkal és a zsidók megmentőjévé vált.

Regénybe illő módon szerzett engedélyt a németektől, mely alapján svájci védleveleket állíthatott ki. Többszörösen túllépte a kialkudott kontingest, irodájában száz önkéntes több műszakban gyártotta a leveleket. Összesen 72 belvárosi házat helyezett a Svájci Nagykövetség oltalma alá, 17 ezren húzódtak meg bennük. Előfordult, hogy amikor a rablógyilkos nyilas söpredék megtámadott egy ilyen védett házat, a német katonaságot hívta segítségül a nyilas csürhe ellen – eredménnyel! Ügyesség, pimaszság és bátorság révén sikerül elérni, hogy a svájci védleveleket és védett házakat többé-kevésbé egészen a háború végéig respektálták a nácik, ily módon sikerült megmenteni mintegy 50-70 ezer embert a deportálástól és megsemmisítéstől. Valódi számot sohasem fogunk tudni, mert a védleveleket – szándékosan – nem könyvelték pontosan.

Izrael Állam nagykövete, őexcellenciája Ilan Mor azt hangsúlyozta: sok diplomata vett részt tevékenyen Budapesten az embermentésben. Rájuk mindmáig nagyon büszkének kell lennünk! A holocaust után hetven évvel is mindent meg kell tennünk, hogy az emlékük ne halványuljon el. Akkor, néhány hónap alatt mintegy hatszázezer ember gyilkoltak le tervszerűen, ipari körülmények között. A megmentők nélkül ez a szám sokkal nagyobb lett volna. Mindazok, akik részt vállaltak a mentésben tudták, bármelyik pillanatban az életüket kockáztatják. Ma már senki sem tagadhatja, hogy a magyar kormány készségesen együttműködött a deportálókkal. Nézeteiknek már 1944 előtt is voltak félreismerhetetlen jelei. Ma, a 70. évfordulón végre szembe kell nézni a múlttal és fel kell ismerni, hogy ugyanazok a jelek most ismét láthatók!

 Jelen volt a film díszbemutatóján Agnes Hirschi, Carl Lutz magyar származású nevelt lánya is. Bár 1944-ben még csak hétéves volt, nagyon sok részletre pontosan emlékszik és a forgatócsoporttal maga is bejárta az eredeti helyszíneket. Visszaemlékezései – a filmben megszólaltatott többi túlélővel együtt – hitelesen mutatják be a kort „melyben az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nem csak parancsra”. Mellette több szemtanú is szót kap még a filmben, többek között Konrád György, Heller Ágnes, Schweitzer József és Paul Lendvai. Budapesten az egyik helyszín, a Vadász utcai „üvegház” ma is látogatható.