Bizony ott van és félelmetes fogsorát bárki láthatja a plakátokon. Félnünk persze nem kell, bennünket nem harap meg, sőt, ha kedvünk van, még a róla szóló dalt is megtanulhatja – aki eddig még nem tudta. Elég hozzá egy este a Vígszínházban.

 „Mi egy bank kirablása, egy bank alapításához képest?” A mondást gyakran idézik, és bizonyára többen vannak, akik azt is tudják, hogy Bertold Brecht nevéhez fűződik. Ám azt a tényt valószínűleg már sokkal kevesebben ismerik, hogy az elhíresült kérdés a világhírű „Koldusopera” című zenés játékban hangzik el. A darab története viszonylag egyszerűnek látszik. Az alvilág két vezére harcol egymással a hatalomért, egyik megpróbálja félreállítani a másikat – de persze valójában egészen másról van szó. A gengsztervezér, Bicska Maxi személyét jól jellemzi Kurt Weil híres dallamának szövege: „Ha a cápa szája tátva, bárki látja fogsorát, ámde Bicska Maxi rejtve tartja kését, pisztolyát.” A dal egy másik részében pedig azt is megtudjuk: „Ha a cápa ölni indul, az uszonya csupa vér, ám kesztyűt hord Bicska Maxi, és a kesztyű hófehér!”

A darab születésétől kezdve különleges. Brecht egy korábbi, 18. századi történet átdolgozásával 1928-ban írta és ez meg is hozta számára a világsikert. Bár a viktoriánus Londonban játszódik, nemcsak a 20. század elejének Németországában, de azóta bárhol, bármikor, bármelyik színház is tűzte műsorára, a közönség mindig talált benne olyat, amiket éppen akkor a maga korára értelmezhetett. A berlini, 1928-as ősbemutató után a Vígszínház hihetetlen gyorsasággal, a külföldi színházak között elsőként mutatta be ezt a robbanékony, merész, forradalmi újdonságokkal teli, elsöprő darabot, és két évvel később, 1930-ban, Bicska Maxi, Kocsma Jenny és Polly Peacock történetét már a Szent István körúton játszották, Heltai Jenő fordításában, „A koldus operája” címmel. A budapesti szereposztás parádés volt, a nézők kedvenceiket, Jávor Pált Gombaszögi Ellát, Bárdy Ödönt, Pécsi Sándort láthatták a színpadon, de bátran állíthatjuk, mai követőik sem maradnak el mögöttük.

 A cselekményben a nem is túl rejtett társadalomkritika mellett bőven találunk cselszövést, ármányt, árulást, még egy kis romantikát is, mindezeket pedig Kurt Weil világslágerré váló zenéje teszi könnyebben befogadhatóvá. Érhető tehát, ha sokszor, sokfelé játszották, készült belőle film, műsoron volt Pécsen és Békéscsabán, a József Attila, az Operett, a Katona József és a Bárka színházban. Valószínűleg örökre emlékezetes marad azoknak, akik 1965-ben a budapesti Madách Színházban láthatták, Psota Irén, Gábor Miklós, Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Márkus László, Vass Éva, Körmendi János, Garas Dezső felejthetetlen előadásában. Most a Vígszínház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös produkciójában a főbb szerepeket Mészáros Máté, Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Pető Kata és Hajduk Károly alakítja. A rendező Bodó Viktor.

Noha a koldusoperát igen sokszor, sok környezetben játszották, legtöbbször az aktualitásokra, az áthallásokra helyezték a hangsúlyt. A Vígszínház új előadásában a Kolduskirály, Peacock alakját magára öltő Hegedűs D. Géza sem először találkozik a darabbal. Egy korábbi vígszínházi előadásban – Gothár Péter rendezésében – Tigris Brown szerepét játszotta, 2002-ben pedig az Avilai Nyári Játékokon Bicska Maxit. Véleménye szerint az érték, az állandó ebben a műben az, hogy alapvető morális kérdéseket vet fel. Egy nagyon zaklatott, háború dúlta világban mutatták be először, de kitetszik belőle, hogy nincs olyan világ – legyen bármelyik földrészen – ahol szociológiai értelemben egy-egy társadalom ne rétegződne. Bármilyen világ is legyen az, érvényes rá a Maslow-piramis, az emberi szükségletek hierarchiája. Először a biológiai igények, hogy ne éhezzen, kielégüljenek a fizikai igényei. A második, hogy biztonságban tudhassa az életét, majd pedig, hogy legyen munkája, ami által kenyeret tud magának és családjának adni. Ez csak az alap és hol van még a piramis csúcsa, hogy kreatív, alkotó legyen az a munka, hogy ne csak neki, de az ő közössége számára is hasznos legyen és visszaigazolást, elismerést nyerjen, önbecsülésre tegyen szert. Ezek után jönnek még a lelki és a szellemi igények, hogy megélhesse az ő személyes hitét, a saját világnézete szerint teljesedhessen ki az élete, ez a lelkiismeret szabadságát jelenti. Majd következhet a szép iránti igény, hozzájuthasson az esztétikai, szellemi értékekhez. Ha ezt társadalmi szintre vetítjük ki, akkor megértjük; olyan pontosan ragadta meg az emberi és társadalmi viszonyokat Brecht és Weil, hogy nincs olyan kor, amikor valami módon meg ne szólíttasson általuk a néző, mert egy kicsit a saját életére a saját világára is ráismerhet.