2024. május 25. szombat, Orbán napja
Testvérem, sírnom kellett
Révay András
2014.11.09 22:01
A berlini fal leomlása előtt tiszteleg - napra pontosan az esemény 25. évfordulóján - a Szépművészeti Múzeumban nyíló - Jörg Immendorff műveit bemutató - „Éljen a festészet!” című kiállítás. A második világháború utáni német festészet ikonikus, forradalmi alakjának emléket állító tárlaton 60 műalkotás segítségével kaphat képet a látogató a hét éve elhunyt alkotó életművéről.

 A „sírnom kellett” kifejezés kulcs Immendorff egyéniségének és életművének megértéséhez – mutatott rá dr. Hegyi Lóránd, az St.-Etienne-i Musée d’Art Moderne igazgatója, a kiállítás megnyitásakor. A mondat akkor hangzott el, amikor 1994-ben Salzburgban, Immendorff színpadképeivel, jelmezeivel mutatták be Sztravinszkij, A léhaság útja című operáját. Sztravinszkij morális történetet mesél el, aminek egyik csúcspontja egy szereplő apjának a halála. A halotti zene hatása jól kimutatható a festő munkásságában. A „testvér” szót is gyakran használta politikai és művészeti aktualitásokhoz való reagálásakor. Ez az érzelmi alapállás rendkívül fontos a művész egész életében. Fiatalon sovány volt, félszeg, apját korán elvesztette, anyjával élt és színész akart lenni.

 A Shakespeare-i „színház az egész világ” nála több volt. Nála a művészet volt a színház és ő maga volt a színész. Rengeteg képen jelenik meg, például majomként, ami utalás Leonardo mondására, hogy a festő nem a valóság majma, tehát nem utánozza a valóságot, hanem újraírja. Immendorff a művész szerepét öniróniával, de ugyanakkor méltósággal ábrázolja. Egész életművére jellemző a kettősség; irónia, cinizmus, olykor agresszív cinizmus, politikai elkötelezettség, másrészről viszont visszahúzódó, bizonytalan ember, aki – bár szoros kapcsolatok kötötték néhány művésztársához – nagyon magányosan, egyedül élt. Összetett személyisége, kaméleonszerű karaktere festményein is feltűnik. Egyszerre volt képzőművész, festőművész, politikus, anarchista, dandy, rocker. Mind emberi, mind művészi attitűdjére a folyamatos aktivitás, az örök bírálat, az őszinte tükörtartás, a jelen lévő világ értékeinek megkérdőjelezése és az igazságtalanság elleni küzdelem jellemző.

 Híres volt a botrányokról, mondén társasági jelenetekről, sokszor kötött ki a rendőrségen. Az alvilágtól is tartania kellett. Egy időben, Hamburgban résztulajdonosa volt egy éjszakai bárnak, ahol három drogkereskedőt lőttek le. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – képes volt olyan szimbólumrendszert alkotni, ami nemcsak a művész esztétikai, etikai, politikai szerepvállalását mutatja, hanem az értelmiség nagy dilemmája az utolsó két évtizedben. Kevés olyan művész van, aki ennyire tudatosan kutatta a kapcsolódását saját személyiségéhez, az emberhez és a festőhöz, és elvontabban a festészet egészéhez, illetve saját hazájához. Mindig a kockázatot, a kihívást kereste - a festészetben és az egész életében. Az egyik legmegosztóbb képzőművész a második világháborút követő németországi művészeti életben, mivel festészetét nem lehet klasszikus műélvező, esztétizáló módon megközelíteni. Nem lehet művészettörténeti kategóriákba besorolni, képtémái, képi megoldásai sokak számára máig kényelmetlenül hatnak.

A pálya elején, 1964-ben egyfajta útkeresési szakaszban volt. A düsseldorfi akadémián Joseph Beuys legendás, szabadfelfogású osztályába járt. Ezt követően kezdte el festeni monokróm, élénk színű, nagy, homogén felületű, ironikus-tréfás babaképeit. A baba, mint a játékosság, a vidámság, a béke és a szeretet, az ártatlanság és a szerelem legfőbb szimbóluma fokozatosan Immendorff „címerpajzsává” vált. A babaképek után néhány évig egyáltalán nem festett, tevékenysége „antiművészeti” megnyilvánulásokra szorítkozott. Feleségével utcai demonstrációkat, performanszokat szervezett. Legfőbb céljuk a művészet addigi hivatalos tereinek – múzeumok, galériák, akadémiák – kitágítása, a művészeti elitizmus felszámolása volt.

Később Immendorff új festészeti stílust hozott létre – állapította meg Bódi Kinga, művészettörténész, a kiállítás kurátora. Ízig-vérig festőművész volt, az olaj és a vászon rabja, a politikai művész Immendorffot mégis sokan a festőművész elé helyezik – mondta. A legtöbb róla szóló szövegben a képek tartalma az elsődleges és csak utána következik azok forma és színvilága. A most megnyílt tárlat azonban ez utóbbira helyezi a hangsúlyt, az ívet kívánja bemutatni, ahogyan Immendorff a korai képek szinte statikus formavilágától eljutott a dinamikus, színpadszerűen kialakított, erősen kolorisztikus Café Deutschland és Café de Flore-képekig, majd ahogy ebből ismét ellépett a perspektíva nélküli, csendesebb, magányosabb, elmélyültebb, újból egy-egy motívumra szorítkozó festészeti megoldások irányába.

Bár korának nagy politikai művésze volt, az úgynevezett „Németország kérdés” csak egy a sok közül, amivel élete során foglalkozott, és amikre megpróbált a maga képzőművészeti eszközeivel valamilyen lehetséges, számára elfogadható választ találni. Ő maga azt mondta: „Próbáljuk meg valamennyire elfelejteni a történelmet, a politikát és az ikonográfiát. A képeket egyszerűen, mint képeket szemléljük! Például, amikor a német kettéosztottságot témának választottam, nemcsak Németországra és a világ két részre szakadására gondoltam, hanem saját lelkem kettéhasadására is. Az énemben harc dúl. Egyszerre küzd bennem a jó és a gonosz.” Immendorff életének, fiatalságának ismerete, halálos betegségével való küzdelme ezekre a kettősségekre válasz ad.

 Művészetének kora, helyszíne egyrészt a hidegháború idejére, később a kettéosztott Németország nyugati felére esik, életének utolsó tizennyolc esztendejét a politikailag gyorsan, eszmeileg viszont jóval lassabban újraegyesített demokratikus Németországban töltötte. Festményeit dialógusoknak nevezte: különböző emberek, korok, művészeti szemszögek közötti hídnak, párbeszédnek. Posztmodern szemlélete - többek között - abban is megmutatkozott, hogy tisztában volt vele, nem kell mindent újra felfedezni. Az idő és a történelem folyásában akarta elhelyezni magát és művészetét. Kapcsolódott a múlthoz, reflektált a jelenre és előrevetítette a jövőt. Egy új kategória volt.

Nem volt sem realista, sem expresszionista, nem volt történelmi festő, legkevésbé pedig politikai művész. Egyik olyan kategóriába sem tartozott, amelyik be szokták sorolni. Valójában a politika csak ürügy volt számára, ahogyan minden más is: a nők, a kábítószer, a színpad, pusztán motivációt jelentett a legfontosabb cél eléréshez, az alkotáshoz. Mindent megtett, hogy képet tudjon alkotni egy olyan időben, amikor a kép halott volt. Amikor elhatalmasodó betegsége miatt fokozatosan megbénultak végtagjai, festett a legutolsó percig. Élete utolsó pillanatáig küzdött és festő maradt. Legutolsó képén, a már tolószékben ülő művész szemléli az élet árnyait, melyekkel mindig harcban állt. Hitte, hogy a festészet örök, megújulásra képes, csak újabb és újabb akadályokat kell átugrania. Minél magasabb az akadály, annál nagyobb az átugrás után érzett öröm. Ha Immendorf életművét nézzük, bátran kijelenthetjük: ezeket az akadályokat ő mindig átugrotta. A kiállítás 2015. február 15-ig tat nyitva.

www.szepmuveszeti.hu

Kapcsolódó témák

Tatabánya egy estére Budára költözött. Jó alkalma volt rá. A Tatabányán élő és alkotó művész, Jakobi Anna Mária kiállítása nyílt meg a XI. kerületi Tető Galériában. A tárlat - melynek megnyitó ünnepségén tatabányai előadóművészek is közreműködtek – december nyolcadikáig látogatható.

Teljes lendülettel folynak a másfél hét múlva megnyíló XII. Újbor és Sajtfesztivál előkészületei, de a szervezők már egy évvel előre tekintenek. Már most bejelentették: a következőt, a tizenharmadikat az Olimpia jegyében rendezik meg.

Az étterem Budapesten van, a nyolcadik kerületben. A tulajdonos Bangladesh-i, a konyhában indiai konyhafőnök vezetése mellett, eredeti indiai ételeket főznek. Kell ennél jobb bizonyíték arra, milyen kicsi a világ?

Közeleg a karácsony, és idén is jön az Ezoterikus Karácsonyi Fesztivál. A jeles nap - egyfajta Mikulás-ajándékként - december 6-án, vasárnap kerül megrendezésre. A programban az ezoterikus és szakmai előadások jelentős része kapcsolódik az alternatív pszichológia és a spirituális lélektan témaköréhez, ami a lelkiállapotok és a pszichés folyamatok jelentőségét hangsúlyozza egészségünk és sorsunk tükreiben egyaránt.

Sersovszky Zsuzsanna festőművész legújabb kiállítása Budapesten, a Madách Színház Tolnay Szalonjában nyílt meg és december 8-ig látható. A képek szellemiségének középpontjában ezúttal egy sajátos gondolatkör áll.