Mintegy 170 éves színműhöz nyúlt vissza a Thália Színház legújabb bemutatójával, de a közönség ezt egy cseppet sem fogja bánni. Igaz a címét megváltoztatták, ám a felhőtlen szórakozást ez sem veszélyezteti. A szerző neve sem túl ismert, noha a maga korában igen népszerű volt. Még a Francia Akadémia is a tagjai sorába választotta. A komédia, amit most „Nyakamon a nászmenet” címen láthatunk, kiváló lehetőséget kínál a szereplőknek a könnyed bolondozásra, a nézőknek pedig, hogy néhány órára elfelejthessék a hétköznapok problémáit.

Él közöttünk egy negyvenes évei elején járó, gondolkodó, képkereső. Nem fotográfus, inkább a világot nyitott szemmel és – mintegy másfél évtizede – fényképezőgéppel a kezében járó ember. Nevezhetjük akár útkeresőnek is. Számára az a legfontosabb, hogy az útjain fejlődhessen, tanulhasson, még akkor is, ha időnként messzebbre kerül a fotózástól. Mert azt biztosan tudja, hogy az útján csak egyet nem szabad: megállni!

Mivel tűnik ki van Gogh a művésztársai közül? Mi vonzza a szemünket munkáihoz újra és újra? A kérdésre bizonyára nem kapunk választ, de elgondolkodunk majd rajta, az szinte bizonyos. Jelenleg Budapesten látható ugyanis a világ egyik legnépszerűbb multimédiás művészeti élménye, a „Van Gogh - The Immersive Experience”. Eddig már több mint 20 millióan látták: New Yorkban, Londonban, Berlinben, Szöulban, mindenhol százezreket nyűgözött le Van Gogh különleges posztimpresszionista világa, mely a budapesti BOK csarnokban szeptember 1-ig várja a látogatókat.

Bár, ha jobban meggondoljuk, ennek az írásnak – mely a budapesti József Attila Színház legújabb bemutatójáról, Heltai Jenő, Naftalin című bohózatáról szól – lehetne más címe is. Például: Főszerepben, a szekrény! Lehetne, mert ugyanúgy igaz ez is. Az előadás során semmi mással nem helyettesíthető az a nagyméretű szekrény, melyben a ruhák, bundák mellett még elfér hol egy férfi, hol egy nő, no meg, hogy kényelmes legyen, még egy szék és egy lámpa is.

Észak-Spanyolország területén, a Vizcayai-öböltől délre elterülő vidék, Kantábria, sokáig nem volt több kellemes kirándulóhelynél. A világ figyelme akkor irányult rá, amikor Marcelino Sanz de Sautuola üzletember és földbirtokos, amatőr kutató a kislányával, Mariával meglátogatott egy barlangot a hegyekben. Nem ők voltak ott az elsők, 1868-ban fedezte fel egy helybeli lakos, Modesto Cubillas, amikor vadászat közben a sziklák közti mélyedésben rekedt kutyáját akarta kimenteni. A környező karsztvidék lejtőinek ezernyi hasonló ürege és barlangja van, ezért ennek különösebb jelentősége nem volt.